A történet arra is rávilágít, hogy bár van egy olyan közkeletű elvárás, miszerint a szerelmet örökké ugyanabban a formájában kell megőrizni, a kapcsolat természetszerűen változik, és vele együtt a szerelem is. Más lesz a megjelenési formája, de attól még ugyanolyan ­értékes és erős érzés maradhat.

Amit a rosszkedv eltakar

Amikor Edit felhívott, az volt a legszembetűnőbb, hogy milyen fáradt a hangja. Elmondta, hogy van egy férje és négy lányuk, akik tizenhárom, tizenegy, kilenc- és hétévesek. Jól megy az életük, sőt, másfél éve beköltözhettek a régóta áhított családi házukba, és mégis, valahogy nagyon rossz otthon a hangulat.

Amikor először találkoztunk, elsőként az apa lépett be, akit sportos, határozott, jó kiállású férfinak láttam. Szembetűnő volt, hogy hozzá képest a feleség külsőre kissé elhanyagoltnak tűnt. A kislányok csinosan, szép ruhákban, befont hajjal érkeztek.

A szülőpár egymás mellé ült le a kanapén, ez mindig jó előjel. A családtagok egymásra néztek, és a tekintetek azt üzenték, hogy apa kezdje. Látszott, hogy ebben a családban Sándor a határozottan felelősséget vállaló­ típus. Elmesélte, hogy húsz éve dolgoztak azon, hogy egyszer családi házba költözhessenek a panelből, és ez végre megvalósult. Ő kézműves, és a szuterénben egy műhelyt is sikerült kialakítania. Nem is érti, miért lett otthon mindenki szomorú, levert. Különösen aggódik a feleségéért, aki kifejezetten rossz­kedvű, ráadásul a többieket is piszkálja. A lányok duzzognak, a férfi pedig inkább elvonul.

Amikor a nő átvette a szót, kiderült, hogy ugyanígy látja a problémát. Ő orvos, de nem betegekkel dolgozik, hanem egy laborintézetben végez rutinmunkát, amit nem szeret. A főnökével sem jön ki jól. 

A lányok délutánonként együtt mennek haza az iskolából, otthon pedig az apjuk fogadja őket. Nagyon szeretnek vele lenni, Sándor ki is alakított a műhelyben egy tanulósarkot, ahol a lányok leckét írhatnak, amíg ő tesz-vesz, és közben beszélgetnek is.

Amikor az anya később, fáradtan hazaesik, a lányok lelkesen szaladnak elé, és elújságolják, milyen jó volt apával, az asszonynak pedig ez nem esik jól, és ettől még lelkiismeret-furdalása is van. Úgy érzi, kiszorul a család életéből. A nő elmondta, hogy úgy érzi, egyáltalán nem kap elismerést odahaza. A férfi hozzátette, hogy ő sem.

A lányok érzik a rosszkedvet és a szüleik távolodását, de ők négyen összetartanak. Feltűnt, hogy a szülők milyen heroikus munkát végeznek az ügyben, hogy a gyerekeket távol tartsák az okostelefonok és a közösségi média világától, nagyon tudatosak ebben. Becsültem őket ezért a közös erőfeszítésért. Arra gondoltam, hogy bár ez a család most nincsen jól, nem lát rá a saját erőforrásaira, ám kívülről észrevehető, hogy egy csomó mindenben nagyon ügyesek. Ilyenkor terapeutaként könnyebben meglátom ezeket az értékeket, amiket a családon belül a rosszkedv szinte teljesen eltakar. 

Szoborcsoport

A gyerekek jelenléte általában arra ösztönzi a szakembert, hogy ne csupán verbális eszközöket alkalmazzon a terápiában. Így aztán elővettem a pszichodrámából ismert szobortechnikát. Ilyenkor sorra mindenkit megkérünk, hogy a családtagokból – saját magukból – rakja ki a család szobrát: ki hol helyezkedik el egymáshoz képest, milyen testhelyzetben van, mit csinál. Először a jelenbeli állapotot kell megjeleníteni, aztán pedig a vágyott helyzetet. Nagy hatása van ennek a gyakorlatnak, általában többet mond, mint a szavak. Ennek a családnak a terápiájában ez a feladat fordulópontot hozott, mert a szülők számára nyilvánvalóvá vált, és meghatotta őket, hogy a gyerekek mennyire számítanak rájuk, mennyire egységben gondolkodnak a családról. A gyerekek pedig arról kaptak visszajelzést, hogy a szüleik mennyire hálásak nekik az együttműködésükért, az egymásra való odafigyelésükért. A „szobrászkodás” után szavakká formáltuk a megélést, és megbeszéltük, ki hogyan értelmezi a látottakat, hogy érzi magát. Az egyik kulcsmondat, amit megfogalmaztak, az volt, hogy „mi számítunk egymásnak, számíthatunk egymásra”. Ez végre elő tudta hívni a jó érzéseket is. 

Ezután az egymás iránti szeretettel és a saját igények kifejezésével foglalkoztunk. Mint kiderült, az a tipikus helyzet állt fenn, hogy a férfi és a nő is a másiktól várt valamit, de ezt nem mondta ki világosan. A nő szerette volna, ha hazaérve a férje megkérdezi, mi történt a munkahelyén, és mellé áll a főnökével szemben. A férfi pedig azt várta volna, hogy a felesége otthon átveszi a lányokat, és ő is feltöltődhet egy kicsit egyedül. A gyerekek is sok mindenre vágytak, például közös programokra, de ezeket nem mondták ki a rossz hangulat miatt. Jellemző működésbeli nehézség a családoknál, hogy nem sikerül nyíltan és érthetően kifejezni az igényeket, szükségleteket, elvárásokat. Manapság divat kritizálni a Chapman-féle szeretetnyelv-koncepciót, de én kedvelem, megalapozottnak tartom. (Az öt szeretetnyelv: elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívességek, testi érintés.) Ebben a családban kifejezték egymás iránt a szeretetüket, törődésüket, de nem azon a nyelven, amit a másik megértett volna. Sándor rendszeresen készített tárgyakat Editnek. Az, hogy egész délután a lányokkal volt, szintén egy „odaszánás” a részéről. A nő pedig a munkájára tekintett úgy, mint amit a család kedvéért végez, hiszen szükség volt a jövedelmére. Ezt persze nehéz szeretetkifejezésként fogadni, de bizonyos értelemben ez is lehet az. Ám a házastársak nem tudták megfelelően értelmezni a másik gesztusait. Sőt, a gyerekek gesztusait sem. Amikor például az anya hazatért, a lányok lelkendezve eléfutottak. Azt üzenték: „Gyere közénk, legyél te is velünk!” Edit azonban ezt nem tudta kihallani az üdvözlésből, inkább azt szűrte le magában: „Remekül elvannak nélkülem is, nincs szükségük rám.”

Amikor ezt megbeszéltük, akkor láttak rá kölcsönösen, hogy a másik gesztusai, a tárgyak, az idő, a figyelem, az energia, ezek mind-mind a szeretet kifejezésének formái. Ezen sikerült fordítani. A férfi elkezdett érdeklődni a nő munkája iránt, és kiállt mellette. Ettől­ Edit felderült. Aztán sikerült észrevennie, hogy az, hogy a férje ennyire jóban van a gyerekekkel, nem ellene van, hanem inkább egy ajándék. Át tudta keretezni magában, milyen jó, hogy biztonságban tudhatja a lányait, és közben végezheti a munkáját. Lassan megváltoztak a dolgok, és Sándor végre kezdte néha elégedettnek, mosolygósnak látni a feleségét.