Ilyen hír hallatán rögtön arra gondolok, ha egy üzletember megvásárolhatja a legnagyobb magyar kiadóvállalatot, akkor nyilván lenne pénze egy tengerparti házra terasszal, hintaszékkel, minek vesz olyasmit, amivel rengeteget kell dolgozni? Miért vagy itt pénteken az irodában?
Mert élvezem. Állítom, a világ legszerencsésebb embere vagyok, mert azt csinálom, amit szeretek. Voltak az üzletben, a magánéletemben is hullámvölgyek, de rájöttem, ha nem vagyok pozitív, akkor a környezetem sem lesz az, és nem marad energiám tovább csinálni. És valóban jól vagyok, rendben van az életem.

Tíz éve sok nagyszerű termék tulajdonosa lettél. Volt-e kedvenced az újságok között?
Az elején nem láttam különbséget, aztán úgy fél év után megéreztem a Nők Lapja különleges erejét. Tetszett a mélysége, a minősége, a kollégák hozzáállása, de az összes újságunkra, valamennyi médiumunkra nagyon büszke vagyok. Meggyőződésem, hogy sikerünk titka, hogy ugyanazok az erős, megingathatatlan értékek vezetnek minket.  

A szüleidnél találkoztál gyerekként a lappal? 
Vidéki családból származom, édesapám bányász, édesanyám betanított munkás, nem nagyon voltak se könyvek, se újságok otthon. A helyi könyvtárat viszont hetente látogattam. A magazinok pedig úgy kerültek a látóterembe, hogy újságot árultam a nyári szünetekben a Balatonnál.

Napközben munka, este buli a parton?
A legszebb időszak volt az életemben, jól kerestem, dolgoztam, olvastam, szórakoztam. 

Ebből a munkából is tanultál, ­gondolom…
Sokat. A harmadik évben már hálózatot üzemeltettünk, nyolcvan-kilencven diák dolgozott velünk, közgázosok, jogászok. A Balaton körül minden helységben volt két-három árusunk, német újságokat terjesztettünk saját vállalkozásban.

Kiépítetted a rendszert az alapján, ahogy újságosfiúként láttad?
Igen, de csak német magazinokra.

Te hozattad be őket?
Nem, egy férfi, akit lapárusként ­ismertem meg. Vérbeli vállalkozó volt, Skoda- és Lada-alkatrészekkel kereskedett, eszméletlen érzéke volt az üzlethez, sokat tanultam tőle. 

Tudták a szüleid, mennyit keresel?
Nem. Szerintem jobb is volt így.

Hány éves korodig laktál otthon?
Tizennyolc évesen költöztem Pécsre. Olvastam, sportoltam, elég kocka életem volt. 

Jól tanultál?
Nem voltam kitűnő, de a jobbak közé tartoztam. A matematika és a történelem érdekelt nagyon. De már akkoriban is pénzt kerestem a gimnáziumban. Atletizáltam, és a versenyek rendezéséért fizetett a szövetség. Abban az időben kezdte a katonai főiskolát a testvérem, őt már rendszeresen tudtam segíteni.

Miből volt rá a fedezet?
Nyulakból. Az elsőt ajándékba kaptam. Kivettem a helyi könyvtárból egy halom könyvet arról, hogyan kell tenyészteni őket, és elég hamar lett száz nyulam, ezeket aztán eladtam.

Amikor ő elkezdte az egyetemet, te elsős középiskolás voltál, tizennégy éves…
Igen. Azt mondtam, most segítem, ő majd akkor viszonozza a szívességet, ha én megyek egyetemre. De mire oda jutottam, nem kellett.

Visszatérve a jelenre: ma mit olvasol? Hazaviszed a magazinokat ­hétvégére?
Amit mindig átlapozok, az a Natio­nal Geographic. A Nők Lapjából több cikket is elolvasok, és állandó látogatója vagyok a 24.hu-nak. De természetesen közvetve-közvetlenül a teljes portfólión rajta tartom a szemem.

Mi a helyzet a bulvárral?
Nálunk anyukám nagy bulvárfogyasztó. Kérdezget, kivel mi van, mi történik azokkal, akik a címlapokon szerepelnek, én meg mondom, hogy „anyu, én semmiről nem tudok”. Azzal jön, hogy „de hát te adod ki, tudnod kellene”. 

Többször is említetted, hogy könyvmoly gyerek voltál, mostanában is olvasol?
Folyamatosan. Esténként már nincs képernyő, csak könyv, ez szépen megnyugtat.

Mit olvastál tegnap este?
Egy angol könyvet az orosz oligarchákról. Nagyon jó, éppen befejezem. Mostanában geopolitikai témájú könyveket olvasok, sokszor angolul, fejleszti a nyelvtudásomat. Rettentő fontos az életemben a könyv. Pufi kisgyerek voltam, az olvasásba menekültem. 

Jó volt a bonyhádi könyvtár?
Csodálatos. Egy hatalmas park közepén volt egy régi Perczel-kastélyban. Rengeteg időt töltöttem ott, ücsörögtem, beszélgettem, imádtam ott lenni. Azóta is, ha jó könyvtár van a városban, ahol turistáskodom, akkor biztos megnézem, a nagyobb könyvesboltokért pedig odavagyok. 

Nem véletlen, hogy könyvkiadód is van…
Az olvasás változtatta meg az életemet. Ha nem lettek volna a könyvek, akkor Bonyhádon dolgoznék egy üzemben.

A szorgalmad a szüleidtől jön? ­Sokat dolgoztak?
Dolgos emberek voltak. Anyukám oldaláról székely vagyok, apukám zsellércsaládból származik, világéletükben kétkezi munkásként dolgoztak.

A kukoricatörés, kapálás, hogy fizikai munkát kellett végeznem, nekem nem volt újdonság.

Téglagyárban, kőműves mellett is dolgoztam. De tudtam, hogy én másmilyen életet akarok.

Három nagy gyereked van, két fiú és egy lány, ha jól számolom, huszonnyolc, huszonnégy és huszonkét évesek. Elköltöztek otthonról, a maguk útját járják. Milyen gyakran ­találkoznak az apukájukkal?
Mind a hárman külföldön tanulnak, három különböző városban. A legnagyobb Milánóban, a középső Párizsban, a lányom pedig most fejezi be az egyetemet Londonban. Gyakran beszélek velük. A nagyfiam épp tegnap este jött haza, vacsoráztunk, beszélgettünk, jó volt látni.

Előfordul, hogy mind együtt ­vagytok?
Karácsonykor mindig, nyáron is elutazunk pár napra, és közös síeléseket is szervezünk.

Mivel segíted őket, tanáccsal, vagy inkább feltöltöd a számlájukat? 
Szeretném, ha tanáccsal segíthetném őket, de nincs rá nagyon szükségük. Teljesen más az életük, engem régimódinak tartanak. Annak viszont nagyon örülök, hogy a két fiam többet olvas, mint én.

El tudod képzelni, hogy valamelyikük egyszer idejön dolgozni, vagy átveszi a céget?
Most nem, de ez változhat. Egy lapkiadó vezetéséhez munkamánia, elkötelezettség kell, ezt bennük most még nem érzem. De ha megtalálják, amiben boldogok, akkor nagyon elhivatottak tudnak lenni mind a hárman.

2006-ban jártad végig az El Caminót. Azóta voltál más zarándokúton, elvonuláson, ami a lelket fejleszti, erősíti?
Harmincéves koromtól tudom, hogy olykor egy kis időt egyedül kell töltenem. Pár éve átestem egy műtéten, térdprotézist kaptam, akkor elmentem egy úgynevezett medical spába, Németországba. Azóta visszajárok. Két hétig csak magamra figyelek, telefont nem igazán használok. Ez az idő mindig nagyon feltölt, hatalmas energiával, rengeteg ötlettel jövök vissza. Mióta mi adjuk ki ­Yuval Noah Harari könyveit, rendszeresen olvasom őket, tudom, hogy ő évente hat hétre elvonul meditálni. 

Szoktál meditálni te is?
Még nem próbáltam. Lehet, hogy ez még előttem van.

Mennyire fontosak a megérzések, mennyire férnek el a racionális döntés mellett egy üzletember életében?
Nálam teljesen. A jó üzleteim mindig megérzésekből jöttek. 

Tudsz példát egy ilyen sugallatra?  
Amikor a Wizz Airben részesedést vettem. A kezdő légitársaságoknak több mint kilencven százaléka csődbe megy. De éreztem, hogy ez menni fog. Siker is lett belőle. 

A fordítottja is előfordul, hogy leülsz valakivel, kimondottan vonzó az üzlet, látszólag nagyon megéri, valami miatt mégis visszalépsz, racionális ok nélkül? 
Abszolút. Amikor érzem, hogy az illető megjátssza magát, tudom, hogy nem leszünk jóban. Régebben több kollégám átvert. Nagy szomorúságot okoztak ezek az esetek, sokat tanultam belőlük. Ma már óvatosabb vagyok, megválogatom, kit engedek közel magamhoz. 

Gyakran kérnek tőled az emberek?
Igen, és az elején rosszul éreztem magam, mert mindig adni akartam, aztán rájöttem, hogy nem tudok mindenkinek megfelelni. Kialakítottam egy struktúrát, hogy milyen ügyeket támogatunk rendszeresen: gyerekek, oktatás, sport. 

2021-ben jelent meg először a legjótékonyabb magyarok listája, ezen te meglehetősen elöl szerepelsz. Mióta voltál benne a bizniszben, amikor ­elkezdtél jótékonykodni?
A kezdetektől fontos volt, hiszen én is sokat kaptam az élettől. 

Hálás típus vagy?
Ha szeretek valakit, annak végtelenül sokat adok. Szerintem el is ­túlzom. 

Nem lehet nem észrevenni, hogy bár különböző területeken is segítesz, de alapvetően a gyerekeket támogatod: Mosoly Alapítvány, Bátor Tábor, a matematikai alapítványod. Van olyan gyerek, akit segítettél, és később megköszönte? 
Vannak visszajelzések, de nem ­várok semmit a támogatásért. Ha valaki megköszöni, örülök. 

Amikor beléptem a szobádba, láttam, hogy egy halom iskolás matematikakönyv hever az asztalodon. Muszáj megkérdeznem: mit keres itt ennyi tankönyv?
A szerzője a volt osztályfőnököm, matematikatanárom, Katz Sándor. Ez a főműve, és a kiadása meglepetés volt számára, én finanszíroztam, háromezer iskola pedig ingyen megkapta. Nagyon büszke vagyok a tanár úrra, mert tavaly elnyerte a Prima Primissima díjat.

Jársz még haza Bonyhádra?

Persze, hiszen anyukám és a test­véremék ott élnek.

A szüleid befolyásoltak a pálya­választásnál? Tizennyolc évesen mi szerettél volna lenni? 
Matematika–fizika fakultációra jártam, és gépészmérnök akartam lenni, de rájöttem, hogy nem nekem való, nincs kézügyességem. A történelem és a matek jobban érdekelt, ebből következett, hogy közgazdasági egyetemre mentem. A szüleim nem tereltek semmilyen irányba, örültek, hogy végre lesz egy diplomás a családban.

Egyszer említetted, egyetlen gyerekkori álmod volt, hogy legyen egy kastélyod. Ez félig-meddig megvalósult. Mi lett azóta az álmoddal?
A kastély megvan, Lókúton, nem én használom, hanem gyerekek, matektáborokat tartanak nekik ott nyaranta. Vadregényes környezet, kétszázharminc éves épület, imádják. 

Mi az, ami még mindig hajt téged? Mit szeretnél még elérni?
Kitűztem magam elé egy kelet-közép-európai médiavállalat megépítését. Amikor megvettem a kiadót, ez alapvetően üzlet volt, de később misszió lett belőle. Tudtam, ha meg akarom tartani, akkor növekedni kell:

ma már négy országban jelen vagyunk, ezt szeretném még fejleszteni, lelkesen építem a független médiát.

Hiszek abban, hogy a gyerekeinknek kell a tényszerű, független információ, aztán mindenki eldöntheti a véleménye, a neveltetése, az információk birtokában, merre tovább. 

Miközben beszélgetünk, többször dicséred a különböző lapoknál dolgozó kollégáidat. Téged egyébként megdicsér valaki?
Nemrég részt vettem egy konferencián Koppenhágában nemzetközi kiadók vezetőivel, és ott például nagyon jó visszajelzéseket kaptam a beszélgetések után. Ilyenkor érzem, hogy érdemes ezt csinálni. 

Bátran vállalod a véleményedet minden területen. Előfordult, hogy megbántad, amit kimondtál, nyilatkoztál?
Igen. Bevallom, van, hogy indulatból mondok valamit, amikor bölcsebb lenne hallgatni. De azt, hogy impulzív módon hangot adok a véleményemnek, azt nem bánom meg. Nagyon kell az őszinte kommunikáció, bár a mai magyar közélet nincs erre berendezkedve. Sokszor tapasztalom üzletembereknél, hogy az érdekeik felülírják az értékrendjüket, és inkább csöndben maradnak. Tehát példát kell mutatni szerintem. Ha valami nem jó, ki kell mondani. Nekem például óriási szívfájdalmam, hogy ilyen állapotba került az oktatásügy.

Mit tanácsolnál egy középiskolásnak, aki szeretne a tiedhez hasonló karriert, esetleg egy kastélyt, merre tovább, mit tegyen?
Tanuljon. Minél több ismeretet szedünk össze, annál nagyobb esélyünk van érvényesülni. Nem tudhatja még, miben tehetséges, lehet, hogy az űrtechnológiában, lehet, hogy gépészmérnökként találja majd meg az útját, de ha tanul, és nyitott a világra, akkor rendben lesz. Mindig akkor történtek jó dolgok az életemben, amikor nyitott voltam, odafigyeltem, beszélgettem az emberekkel. 

Ha most visszamehetnél a tíz évvel ezelőtti júniusra, amikor éppen megvetted a kiadót, és egyetlen tanácsot adhatnál az akkori Varga Zoltánnak, mi lenne az?
Hogy ne legyen annyira naiv. ­Szerintem nagyon naivan vágtam bele, nem értettem a médiát, nem tudtam, mekkora sérüléseket okozhat, és mekkora hatalom. És ezzel a hatalommal vissza is lehet élni. 

Azt nem mondanád neki, hogy ne vegye meg?
Nem, sőt. Kialakult bennem egyfajta küldetéstudat, én ezt tovább akarom vinni még legalább harminc évig.

Lesz akkor nyomtatott újság?
Biztosan. Hiszek a magazinok és a könyv erejében. 

Fotó: Csibi Szilvia