(A székek fejjel lefelé az asztalokra pakolva. Kong a szigorát vesztett osztályterem. Osztályozóértekezletek, táborok. A pedagógustól össztársadalmilag hőn irigyelt nyári szünet… Leülünk a tanári asztalhoz.)
Született tanár néni voltál? Mintadiák?
Szorongós kislány, tele megfelelési kényszerrel. De már kiskoromban fiktív osztálynaplót vezettem, kitalált nevekkel. Szónokoltam, füzeteket javítottam, rászóltam a rosszalkodóra. Visszatükröztem, amit a suliban láttam.
Létezik ideális suli?
Olyan iskoláról álmodtam, ahol nem kell félni. Később rádöbbentem, ilyen nincs. Amint belép a teljesítménykényszer, már mindegy, hogy jeggyel vagy szövegesen értékelünk. A gyerek vagy szorong, vagy nem. Attól függ, milyen típus. Kiszolgáltatott a világnak…
Szorongok, tehát vagyok?
Intelligens nagytesóim megtanították, hogy vegyem lazán. Leesett, hogy elég meghallgatni a tanárt, sebaj, ha magamban mást gondolok. Üsse kő, ha képtelen vagyok bevágni a zárójeles évszámokat.
Vesztfáliai béke, mitokondrium?
A tanítás hatásfoka gyenge. Nyomatjuk a tényanyagot gőzerővel, ám szinte teljesen semmivé lesz. Az élmény marad meg, a hangulat, a poénok, kirándulások, baromkodások.
Oroszlánkarmok próbálgatása?
Későn házasodtam, végiggyerekcsőszködtem összes testvérem összes kölkeit, bohóckodtam, örültem, meséltem nekik.
Gének?
Nagymamám zseniális hölgy volt, már akkor emberszámba vette a kisgyereket, mikor ez nem volt divat. Nem gügyögött és nem basáskodott, partner volt mindenben.
A nagycsalád inspirál?
Vakáció idején magyar népmeséket vittem színre otthon. Ki volt találva, honnan támad a sárkány, merről jön be a királylány. Írtunk színlapot és meghívókat, anyukám fogadást rendezett a neves vendégeknek. A színikritikát nagymamám írta kézírással, írólapokra. Már a legelső osztályommal mesét adtunk elő, mint azóta mindegyikkel.
A kölkökkel vagy a szülőkkel nehezebb?
A szülők egyik fele igyekszik megfelelni a tanító néninek. Másik részük próbál uralkodni a suliban, megmondani, kit hova ültessek, mikor írják a dolgozatot… Legyen minél több beleszólásuk, de ha a tanár kérne valamit, bumm, falba ütközik.
Mitől jó egy tanár?
Attól, hogy mit kérdez. Hogyan halásszuk ki a gyerekből, amit már tud, hogyan vezetjük rá, hogy kitalálja a választ… Ideális esetben úgy tanul, hogy észre se veszi.
Mesterélmény?
Egyik tanárnőmtől tanultam meg, hogy soha ne akarj olyan módszerrel oktatni vagy fegyelmezni, ami idegen a személyiségedtől… A gyerek radar, rögtön leveszi, hogy ez átverés.
A pályakezdés buktatói?
Egy autokrata tanító néni elsőseit vettem át, be voltak idomítva, okosak voltak, tudásra szomjaztak, engedelmeskedtek. Suhantam. Mint a fősulin, míg benn ült a felügyelőtanár. Hawaii! Aztán nekem kellett betörnöm a rendszerbe a következő elsősöket. Nekiugrottam a szakirodalomnak, és ráakadtam a Gordon-módszerre.
Semmi körmös, vonalzó, kukoricán térdepeltetés?
Ha próbálnék magyarázni, de a diák idegesítően kopácsol, énközléssel jelezhetek: ne haragudj, ne kopogj, mert zavar! Talán észre se vette, abbahagyja, minden megy tovább. Ha neki van gondja, és bambul ki az ablakon, érdemes kipuhatolni, miért nem figyel. Tán baj van otthon. Vagy kialvatlan. Vagy mindjárt elbőgi magát. Célszerű négyszemközt rávenni, hogy megnyíljon.
Idő, mint a tenger?
Időigényes, az biztos. És fontos az elején megállapodást kötni az osztállyal, milyen szabályokat tartunk be, ha jól akarunk együtt dolgozni. Begyűjteni százmillió javaslatot, leszűkíteni azokra, amelyeket mindenki elfogad. Vitás esetben legyen mire hivatkozni. Itt is ki van téve a falra… Év elején megvitatjuk, legyen-e változás. Ettől még vannak nevelési problémák.
Ej-haj, romlik a gyerekanyag?
Sok szülő alapból nemigen tud vagy akar mit kezdeni a gyerekeivel, ha hétvégén velük marad. Ők is a köznevelésben nőttek fel, nincsenek ötleteik. Odaültetik a kölköket a villanypásztor elé. Ami fejlődési problémákat okoz. Régen saját kezükkel próbálhatták ki a tárgyakat, tanultak, tapasztaltak, megismerték a világot. Sokkal nehezebb gazdasági körülmények közt sokkal egészségesebben fejlődött az agyuk… A tesóiktól, a felnőttektől tanultak, nem egy masinától. A szülők többségének nincs is ideje a gyerekre. Halálosan kimerültek, mire hazaérnek.
Mutánsok lettünk?
A kommunikációs készség fájdalmasan leegyszerűsödött. Nincs hétköznapi tudás, alapszókincs. Egyik kissrác rámondta a harkályra, hogy kacsa. A többség képtelen mondatokat alkotni. Nincsenek szavaink. Pedig azokra épül a gondolkodás.
Doktornő, van orvosság?
A népmesék. A felét nem értik, de a hangulat átjön. Nem szabad túlmagyarázni, mert elillan a varázs. Ha a szereplő „istrázsál az ajtó előtt”, vagy „belecsongolyodik a takarójába”, kitalálják, mit jelent. A nagyon furcsa szavakat meg jó együtt megfejteni.
Segít a recept?
Sokkal békésebbek lesznek. Aki nem kapcsolódik, az meg ellebeg. Ez védekezés a világgal szemben. Külön kell foglalkozni velük, de igazán jó érzés, mikor leesik nekik valami. Lehet, hogy épp teljesen mást tanulunk, mondjuk, hogy mennyi kettő meg három, de egyikük felkiált: jé, ezt értem! Beüt a megvilágosodás. Sajnos el is múlik, de már megtörtént.
Jellemformálás kisbaltával?
Kíméletesen kell faragcsálni. Terjed a sivárság, az önzőség, az érzelmi intelligencia hiánya. Sok gyerekben fel se merül, hogy zavarja a többit, ez a szempont neki nem létezik. Közösségépítéssel lehet köszörülgetni rajta.
Mi a siker egy ilyen rögös pályán?
Mikor megtanulnak olvasni, az varázslatos! A ráfutás baromi nehéz, a nulladik perctől a negyvenötödikig kézi vezérléssel zajlik az óra, semmi hátradőlés! Folyamatosan új anyagot venni, feszített tempóban… De azt megélni, hogy a sok kis analfabétából olvasó ember lesz: maga a csoda!
Halat adjunk, vagy hálót?
Döbbenetesen beléjük van programozva a növekedés! Ámulok, ahogy fokozatosan nyílik ki az értelmük. Mi csak segítünk kibontakoztatni azt, ami gyárilag bennük van. Saját gyermekeimen is ezt láttam. Ha megyek az utcán, és összetalálkozik a tekintetem egy babakocsiban lévő csecsemőével, egészen nyilvánvaló, hogy létezik egyfajta titkos őstudás. Mi ketten tudunk valami közöset.
