Mint két tojás. Le se tagadhatnád a lányodat, Andi!
Szulák Andrea: Érdekes, én nem látom magam benne. Sokkal szebb és finomabb jelenség, mint én voltam ennyi idősen. Van stílusa, tartása, valahogy letisztultabb. Pedig én is korán érő típus voltam.
Amikor megszületett, azt mondtad, biztos vagy abban, hogy édesanyád küldte neked. Hasonlít rá Rozina?
Andrea: A vonásaik hasonlók, de anyu nagyon más természet volt. Szenvedélyes, tüzes, majd megfojtotta az embert a szeretetével. Inkább arra gondoltam, hogy a feladatot, a kihívást és a gyönyörűséget küldte ő, mindazt, amit nekem a kislányom jelent.
Jól sejtem, hogy a kettőtök természete is különbözik?
Gyarmati Rozina: Az biztos. Anya lobbanékony, szenvedélyes, én sokkal racionálisabb, higgadtabb vagyok. Sokszor nem is értem, miért idegesíti fel magát olyan dolgokon, amiken én pillanatok alatt túlteszem magam. A lényeg, hogy remekül kiegészítjük egymást. Harmonikus életet alakítottunk ki magunknak, hagyunk elég teret egymásnak, anya soha nem telepszik rám. Nagyon büszke vagyok rá, a teljesítményére, a kitartására. Szerintem nem sokan csinálnák végig azt, amit ő. Folyamatosan tanulom tőle azt is, hogy szabad nemet mondani. Meg hogy örülni kell a legapróbb dolgoknak is az életben. Csak rajtam múlik, kialakítom-e azt a környezetet magam körül, amelyben boldog tudok lenni.
Édesanyád nem csak bátor, önazonos is. Olyan ember, aki holnap is ugyanazt gondolja, amit ma mond. Ráadásul rendkívül fegyelmezett.
Andrea: Köszönöm, hogy ezt mondod, mert rólam az terjedt el, hogy erős nő vagyok. Határozott, kemény. Pedig én nem erős nő vagyok, hanem túlélő. Nem problémagyártó, hanem problémamegoldó. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy allűrjeim legyenek. Nem egy művésznél látom az ellenkezőjét, némelyek direkt arra gyúrnak, hogy nehéz legyen velük kijönni.
Nem lehet, hogy önmagukkal nincsenek kibékülve? Te viszont mindig kiegyensúlyozottnak látszol.
Andrea: Törekszem is erre. Nem szeretném, ha az emberek jegyet váltanának a belső vívódásaimra. Mindenkinek megvan a maga keresztje. De ha nekem az a hivatásom, hogy szórakoztassak, nem fogok senkit azzal nyomasztani, hogy milyen nyomorult vagyok, segítsenek rajtam. Inkább meginvitálom őket: van egy szabad órájuk? Kiszínezem.
Rozina azt állítja, rengeteget tanul tőled.
Rozina: Meg ő is tőlem…
Andrea: A lányom kezdettől fogva tanít engem. Türelemre, alázatra, elfogadásra. Egészen különleges gyermek, nem is kaphattam volna jobbat. Sokat kellett rá várnom, de megérte. Ő lett az életem középpontja, mindig mindennél előbbre való volt.
Pedig nem lehetett könnyű, hiszen nagyrészt egyedül nevelted. Emlékszem, alig tízévesen azt nyilatkozta, neki van a világ legjobb anyukája.
Rozina: Ma is ugyanígy érzem. Amellett, hogy anyu remekül főz, ő jelenti számomra a biztonságot. Ő az egyetlen támaszom, hozzá fordulok, ha valami baj ér, és mindig tud segíteni. Számomra az is természetes, hogy esténként játszik. Olyankor úgyis tanulok, és amikor hazaér, még van időnk kicsit beszélgetni. Cserébe, amikor másnak dolgoznak a szülei, ő otthon van, és mindenféle programokat szervezünk.
Andrea: Szerintem sokkal több minőségi időt töltünk együtt, mint egy átlag családban szokás. Imádunk például sétálni a természethez közel, ahol lakunk, és néha beugrunk vásárolni Pestre. Szeretünk kettesben shoppingolni.
Rozina: Sokszor együtt végezzük a házimunkát is. Amióta saját szobám van, magam tartom rendben, akkor tudok csak tanulni, ha rend, tisztaság vesz körül.
Andrea: Nekem fiatalon vált a véremmé a rendrakás, amikor még Hollandiában vendéglátóztam. A zenésztársaimmal együtt laktam, és négy férfi előtt mégse hagyhattam elöl az alsóneműmet… Rendnek kellett lennie. Nálunk ez egyébként szeretetnyelv is: amikor például nemrég néhány napig vidéken voltam, Rozina a barátjával lemosta az autómat, mire hazaértem. Én pedig megleptem őt babarózsával, mert az a kedvenc virága.
Rozina: Az is előfordul, hogy csak főzőcskézünk anyával, aztán ledőlünk a kanapéra mozizni. Mostanában leginkább klasszikusokat nézünk: mióta láttam az Egy asszony illatát meg A Keresztapát, kíváncsi vagyok a régi filmekre. De színházba is szeretünk járni, a Szívhang című előadást például, amiben anyu az egyik főszerepet játssza, már rengetegszer láttam. Nekem ez az igazi színház. Fontos dolgokról beszél, ugyanakkor szellemes.
Vonz téged a színészet? Édesanyádat már hatévesen elvitte az anyukája statisztálni az Erkel Színházba.
Andrea: Nem ő vitt el, a színházból jöttek ki az óvodánkba gyerekstatisztákat válogatni. És megtetszett nekik az a kis barna, gombszemű, cserfes. Anyu majdnem infarktust kapott, amikor jött értem, és nem talált az oviban. Az első perctől kezdve élveztem a szereplést, de énekelni csak tizenöt és fél évesen kezdtem, miután mutált a hangom.
Rozina: Engem soha nem hozott lázba se az éneklés, se a színészet. Ellenben az üzleti, marketinges vonal nagyon izgat. Külföldön szeretném elvégezni az egyetemet, és lehet, hogy anyu is velem tart.
Andrea: Miért is ne? Rozina ajánlotta fel, nem az én ötletem. Az a terv, hogy előbb csak egy-két hónapra költöznék a közelébe, aztán majd meglátjuk. Sokan dolgoznak messziről ebben a szakmában. Aztán majd Rozina eldönti: azt szeretné, ha tőle egy utcányira főzném neki a paprikás krumplit, vagy ezer kilométer távolságból.
Nem bánod, hogy a lányod nem követ a pályán?
Andrea: Nem. Amikor kisgyerek volt, az volt az elvem, hogy lehetőleg minél gazdagabb „étlapot” tegyek elé, aztán majd ő megmondja, mi érdekli. Ha zenét akart tanulni, abban támogattam, ha sportolni szeretett volna, abban, ha a matematika érdekelte, abban. Nem a saját képemre akartam faragni, azt szerettem volna, ha autonóm, független emberré válik.
Ha csak tudod, viszed magaddal a külföldi turnéidra. Szeretsz anyával utazni, Rozina?
Rozina: Nagyon. Óriási kincs, hogy ennyi kultúrát megismerhettem. Jártunk már Amerikában, amikor anyut meghívták a kint élő magyarok, és megmutatta nekem Hollandiát, ahol a pályája kezdődött, februárban, a hatvanadik szülinapján pedig elvitt magával Afrikába. Óriási élmény volt!
Andrea: Gondoltam, ez a kerek szülinap megérdemli, hogy alaposan megünnepeljük. Azért esett Zanzibárra a választás, mert Barta Viki, aki az Operettszínházban több előadást is koreografált, azonkívül hiphopedző, egy ideje ott lelte meg a boldogságot, és segít a magyaroknak megszervezni a nyaralásukat. Levette ezt a terhet a vállamról, ráadásul, és esküszöm, nem beszéltünk össze, összefutottunk drága kolléganőmmel, Falusi Mariann-nal is. Teljes volt a csapat. De az igazi ünneplés még csak ezután következik! Az életműkoncertemet decemberben az Erkel Színházban tartjuk. A Stúdió 11 zenészei fognak kísérni, ahogy végig az utóbbi negyven évben. Ezt hozza majd a Mikulás.
