Miért választotta az orvosi pályát?
Ez szomorú történet, édesanyám betegsége miatt lettem orvos. Négyéves voltam, amikor daganatos beteg lett, és kilenc, amikor meghalt. Fantasztikus ember volt az orvosa, igazi legenda, Eckhardt Sándor. Hosszú betegsége ellenére nem tudtam elképzelni, hogy anyám meghalhat. Olyan mély, emberi bizalommal viseltetett az orvosok és a gyógyulás iránt, hogy az rám is átsugárzott. Gyerekként abban az időben nem nagyon lehetett látogatni a kórházban, emlékszem, számomra „bennfentes érzés” volt, hogy ott lehetek vele. Különlegesnek találtam a kórház hangulatát, és arra gondoltam, hogy én majd egyszer szeretnék itt dolgozni. Később Eckhardt professzorral volt módom végzett orvosként is többször találkozni, rengeteget segített az első nemzetközi szintű eredményünk publikálásában tanácsokkal, sőt azután még közös cikkünk is megjelent. Nagy ajándékot kaptam ezzel a sorstól.

Milyen megható!
Szerencsés vagyok, mert fontos mentoraim voltak már az általános iskolában is. Az egyik tanárom, Vastagh­ Rita néni orvos akart lenni az ötvenes években, de deklasszált polgári családból származó nőként azt a tanácsot kapta a felvételin, hogy menjen biológiatanárnak. „Bosszúból” megfogadta, hogy orvosokat fog nevelni, így is lett, én voltam a harmincnegyedik későbbi orvos tanítványa. Ingyen­ tartott különórákat a lakásán, bevezetett a mik­roszkó­pok, a sejt- és szövettan világába, metszeteket készítettünk. Hasonló tanárlegenda volt a matematika­tanárunk, Jakab Mária, majd a gimnáziumban Teleki Sándorné, a matek–fizika és Szászi József, a bio­lógiatanárom is. Az egyetemen ez a fajta mentori kapcsolat harmadévben Pap Ákos professzorral alakult ki, aki a belgyógyászati gyakorlatomat vezette a Szent Imre Kórházban. Kemény figura volt, de nagy tudású, kérlelhetetlen szakember, elképesztően inspirált mindannyiunkat. Pont az a kutató kíváncsiság, hit és szorgalom sugárzott belőle, ami Rita néniben is megfogott: nem volt munkaidő, hétvége, este a lakásán folytattuk a beszélgetéseket problémás páciensekről, tudományról, irodalomról és az életről. Már harmadéves koromban bevont a kutatási projektjeibe, a mesterséges táplálás és az akut hasnyálmirigy-gyulladás kezelésének úttörőjeként fantasztikus műhelyt hozott létre. Azt vallotta, hogy a szakma több aspektusát is meg kell tanulni, több dologhoz kell érteni. Mindenki nagyon korán lehetőséget kapott az endoszkópos, ultrahang- és később operatív technikák megtanulására, egy közkórház kertjében kutató­laborunk is működött. Ez az integratív szemlélet megalapozta a pályámat.

Munkacsoportjuk nemzetközi szaklapokban publikál, de az átlagemberek az életmóddal kapcsolatos műsorokból ismerik önt. Sokan ezekből a beszélgetésekből tudnak az időszakos böjtölésről, az alvás fontosságáról, arról, hogy az alkoholnak nincsen biztonságos dózisa, és ezek a témák egyre több társalgásban felmerülnek.
Nem gondolom, hogy ez az én érdemem lenne. Egy paradigmaváltás hajnalán vagyunk. Volt egy ígéret, hogy a gyógyszeripar vívmányaival a betegségek gyógyíthatóvá válnak, de ma már látszik, hogy ennek a társadalmi költsége a már kialakult betegségek vonatkozásában elviselhetetlen, és lassan az ellátórendszer is roskadozik. Hajlamosak vagyunk ezt hazai anomáliának megélni, de valójában nemzetközi trend. Közben elkezdődött egyfajta forradalom a mikrobiommal, ami, úgy tűnik, tényleg rengeteg, korábban ismeretlen eredetű betegség hátterét megvilágítja, és lehetővé tesz oki megelőzést az egyén szintjén. Ha egy kisvárosban sok a tűzeset, a nép követeli, hogy minden sarkon legyen tűzoltóság. De ha a tűzesetek az elavult elektromos hálózatok következményei, akkor sokkal hatékonyabb a megelőzés, ami viszont nem a tűzoltók kompetenciája. Az első nagy nemzetközi publikáció, ami a figyelmemet a területre irányította, 2013-ban arról szólt, hogy az elhízás és a cukorbetegség nagyon tipikus és markáns eltérésekkel jár a bélflórában: az egészséges ember beleiben élő „változatos botanikus kert” lepusztul, és jellegzetes, invazív, de a környezeti szennyeződéseket jobban viselő fajok szaporodnak túl. Azóta kiderült, hogy a magas vérnyomás sem az elhízás következménye, hanem azoké a környezeti és életmódtényezőké, amelyek hajlamosítanak a túlsúlyra, valamint további bélflóra-, bélfal- és érfalsérülések létrejöttére. Ennek következtében kialakulnak egyéb kóroki tényezők, majd egy komplex gyulladásos betegség. A magas vérnyomás, az emelkedett vércukor- és vérzsírszint, az elhízás a kockázati tényezők együttállásából alakul ki. Ha sikerül egy betegség okát megtalálni, sokkal hatékonyabb megelőzni a szövődményeket, és akár évtizedes kórelőzmény után is gyógyszermentesen visszaállítható az egyensúlyi állapot. Ehhez nem elég, hogy gyógyszerekkel mérsékeljük a tüneteket: a vérnyomást, a testsúlyt, a vércukor- és a vérzsírszintet. Természetesen az akut helyzetben ez az első lépes, de utána meg kell keresnünk a kiváltó okot, ami a mi tudásunk szerint az esetek túlnyomó többségében az életmódunkban van kódolva. Ebben a legfontosabb tényező a táplálkozás, a mozgás- és alváshiány, valamint a hidegtoleranciánk csökkenése, azaz a fűtés.

Ó, te jó ég, nem elég, hogy koplalunk, még fáznunk is kell?
Nem egészen. A cél az, hogy kevesebb ruhában se fázzunk, edzettebbé kell tenni a szervezetünket. Édesapám jómódú polgárcsaládból származik, és amikor bentlakásos iskolába ment a harmincas években, óriási sokknak élte meg, hogy nem volt meleg víz. A gyerekként beteges, visszatérő tüdő- és mellhártyagyulladásokat túlélő apám az esztergomi ferences gimnáziumban nyolc évig egyetlenegyszer sem volt beteg. Csak azért, mert megváltozott a táplálkozása, mindennap nagyon keményen sportoltak, és reggel-este jéghideg vízben zuhanyoztak. A mai napig azt vallja, hogy az a nyolc év alapozta meg, hogy még kilencven­nyolc évesen is velünk van.

Mi az, amit olcsón, különösebb előkészület nélkül megtehetünk az egészségünkért?
Ahhoz, hogy valaki ne igyon alkoholt, kevesebbet egyen, akár hagyjon ki egy-két étkezést, fogyasszon sokkal több nyers zöldséget, mozogjon mindennap legalább harminc-hatvan percet, és ne törődjön bele abba, ha az alvásminősége nem megfelelő, ahhoz nem kellenek bonyolult diagnosztikai módszerek. ­Elképesztő adat, hogy heti százötven perc közepesnél nagyobb intenzitású mozgással a daganatos betegségek egyéni kockázata akár harminc százalékkal csökkenthető. Az, hogy az egyén számára ennek mi a legjobb formája, természetesen változó, de most egy olyan tanácsadást kezdtünk például személyi edzőkkel, hogy nagy sportszergyártók által fejlesztett applikációkat tanítunk meg használni, és havi egy alkalommal, azaz évi nagyjából tíz „vizit” segítségével egy új univerzum nyílik meg a korábban edzőtermekbe el nem jutó, elfoglalt emberek előtt. Van egy új terminológia is erre: az exercise snack, azaz napközben beiktatható, egy-két perces intervalledzések, fekvőtámasz, felülés stb. Ez egyrészt nem jár elérhetetlen költséggel, másrészt könnyű másolni a baráti, munkahelyi környezetben.

Mi a helyzet a táplálkozással?
Nincs általános recept. A bélflóránk közel hetven százaléka csak ránk jellemző. De általánosan megfogalmazható, hogy az elhízott magyar társadalomban az átlagembernek, aki túlsúlyos, nagyjából harminc százalékkal kevesebbet kellene ennie. Ennek egy hatásos és biztonságos módja, ha például kihagyja a reggelit, és egy nyolcórás időablakban eszik, hacsak nincs valamilyen ezt kizáró krónikus betegsége. Meg kellene próbálni fél kiló nyers zöldséget is megenni mindennap. Ez persze nem mindenkinek megy azonnal, de az ebben jártas dietetikusok néhány gyakorlati ötlettel rengeteget tudnak segíteni. És a lényeg, hogy ehhez sem kell orvoshoz menni. A feldolgozott, zsiradékkal készült fogásokkal, a rántott, sült, cukrozott ételekkel sokkal több kalóriát viszünk be észrevétlenül. A kevesebb kalóriát a kutatások alapján meg lehet valósítani a „minden étkezésből egyharmadot meghagyok” módon, de kérdem én, ki az, aki egy stresszes napon a menzás főzelékből vagy a mákos tésztából otthagyja a harmadát? Az a tapasztalatunk, hogy a fokozatosan szűkített időablakos étkezést sokkal egyszerűbb betartani, legalábbis a szellemi munkát, jellemzően ülő életmódot folytatóknak.