Ha egy magzatot szeretnénk jól tartani, akkor szeressük, kényeztessük az anyukáját, hiszen az ő lelki és fizikai állapota az, amelyben „pácolódik” a kisbaba – ahogyan a már megszületett babának is többnyire az anyukája a fő közege. Tehát ha a szülőknek segítünk, azzal az unokáknak is segítünk.
Nekem – és szentül hiszem, hogy ezzel a gyerekeimnek is – hasonló élethelyzetben azzal segített a legjobban az anyukám, hogy megbízott bennem, hogy úgy gondolta, képes vagyok az újabb gyerekem érkezését mint az élet normatív (tehát várható és természetes) krízisét uralni, túlélni és megélni. Így meg tudtam tapasztalni, hogy kompetens anyuka vagyok, ez pedig támaszt adott abban, hogy képes legyek a már megszületett és az érkező gyerekeim számára is megfelelő minőségben jelen lenni. Mindig jólesett megerősítő szavakat hallani anyukámtól. Ahogy az is csodás volt, amikor átadhattam az újszülöttet, és így tudtam akár csak fél órát is háborítatlanul tölteni a férjemmel vagy a nagyobb gyerekeimmel. Mindig a helyzet adta, hogy miben tudna segíteni, kivel foglalkozzon anyukám: valamelyik unokájával vagy esetleg velem – hiszen egy nagyszülő nem szűnik meg szülőnek sem lenni, számára a felnőtt gyereke is lehet első!
Sokat adott az is, amikor olyasmit tudott nyújtani a kicsiknek, amit én nem: kipihent energiát vagy minőségi figyelmet például. A nagyszülők nincsenek állandóan­ jelen, aminek előnye, hogy nem is szívja le őket a kisgyerekes lét – a levélíró esetében például a dackorszak, ami nagyon valószínű, hogy a háromévesnél épp műsoron van. Így a nagyszülők a látogatásukkor nemcsak friss kenyeret tudnak hozni, hanem levegőt, erőt és kitartást is. És ne csak a nagymamákat említsük! Mindig öröm olyan eseteket látni, amikor a nagypapák is fontosnak érzik a gyerekeiknek és unokáiknak biztosított támogatást.