Mivel péntek délután érkeztünk, és a város híres fürdőjéhez legközelebbi szállodában, egy majdnem százéves, art deco hangulatú épületben foglaltunk szobát, első utunk még vacsora előtt a vízhez vezetett. Meglepő és vicces ötletnek tűnt a recepciós javaslatára egy szál fürdőköpenyben és papucsban átsétálni a Hagymatikum gyógyfürdőhöz. Gyorsan kiderült, hogy bár a városközpontban vagyunk, a szembejövők közül senkinek nem szerez meglepetést nyolc jegesmedve-jellegű sétáló, így teljes nyugalomban tettük meg a kétperces utat.
A Makovecz téren álló fürdő nevét nem kell magyarázni, hiszen a makói vöröshagyma hungarikum, annak alakja köszön vissza az épület kupoláin. A makói hagyma specialitását egyébként a csak erre a térségre jellemző termesztési technológia adja, amely szükségmegoldásnak indult, de különleges értékké vált. A hagyományos vöröshagyma az itteni adottságok miatt egy nyáron nem képes kellő nagyságúra nőni, ezért a termesztési időt egy évvel meg kellett toldani, így jött létre ez a jól eltartható, kiváló minőségű élelmiszer.
Örvényben forogva
A fürdő épületét és a mellette álló, koncertekre kitalált, remek akusztikájú Zenepavilont egyaránt a magyar organikus építészet zászló-
vivője, a Kossuth-díjas Makovecz Imre álmodta meg. Sőt még jó pár helyi épületet – így a buszpályaudvart is – ő tett egyedivé hajlított, íves formákkal.
A fürdő vizét 1988-ban minősítették gyógyvíznek, ízületi, reumás, gerinckopásos panaszokra gyakorol kedvező hatást. A komplexum egy hatalmas vízi játszótér a gyerekeknek és a csúszdázást kedvelő felnőtteknek. A kinti és benti medencék, a különleges csúszdák, a szoborgaléria, a látványtervező által kitalált fények játéka, a pihenőrészek, a szaunák, a kinti termálmedencénél található bár mind a maximális kikapcsolódást szolgálják. Akinek kedve van, még a víz alatti virtuális világba is elmerülhet egy vízálló VR-szemüveg segítségével, és képzelheti azt, hogy a felhők között repül, vagy egy elsüllyedt világot fedez fel lebegve. Érdemes kipróbálni a víz erejével masszírozó ágyat, amelyre csak felfekszünk, és a hátunk alatt közlekedő vízsugár kimossa a feszültséget bemerevedett izmainkból. Az élménymedencében olyan erős a körbe-körbeáramló örvény, hogy komoly feladat kitörni belőle, és közben rengeteget nevethetünk, ahogy lehagyjuk, majd újra megtaláljuk egymást. A fürdő akkora, hogy másodjára is nehezen láttuk át, így a hétvégi tömeg is szépen eloszlott, de a legélvezetesebb pénteken, a zárás előtti órákban volt, amikor igazán a miénk lehetett a tér.
A legrövidebb út lefelé
Szombat délelőtt a napsütéses kora nyári időben elindultunk, hogy felfedezzük a Maros partját. A lombkoronasétánynál kezdtünk, amely természetesen szintén hagymakupolákkal várja a látogatókat. Amikor megvettük a jegyeket, az eladó arról érdeklődött, tervezzük-e a séta végén a lefelé vezető legrövidebb utat választani, ami azt jelenti, hogy egy erős lejtésű, huszonöt méter magasról induló, negyvenöt méter hosszú csúszdán térhetünk vissza a földre. A fiúk persze ki nem hagyták volna ezt a lehetőséget, úgyhogy kaptak egy hálózsákszerű védőalkalmatosságot, ebbe kellett beledugniuk a lábukat, hogy sérülésmentesen csússzanak. Ahogy fellépcsőztünk a fák lombjainak szintjére, mehettünk a sima, fapallós útvonalon, vagy cifrázhattuk függőhíddal, acélkorongos függőhíddal, valamint dzsungelhíddal is, így nyilván még érdekesebb volt tíz méter magasban közlekedni. Egy-egy fotóra megpihentünk a Hagymaterasz árnyas részein, olvasgattuk a tájékoztató táblákat az ártéri környezet élővilágáról, felmentünk a kilátótoronyba a pazar panorámáért, és végül a hab a tortán (vagy a hagymán) az óriás csőcsúszda volt. A kevésbé vállalkozó kedvűek (társaságunk anyái és lányaik) a kis erdős részen sétáltak vissza a kiindulási pontra, az apukák és fiaik pedig sikítozva érkeztek meg egymás után a csúszda szájából.
Kötélpálya a Maros felett
A lombkoronasétánytól továbbmentünk a háromszáz méternyire lévő strand irányába, séta közben pedig megcsodáltuk az út mentén sorakozó hangulatos miniházakat, nyaralókat. Tényleg nagyon helyesek ezek az egészen apró, az áradás veszélye miatt lábakon álló, különböző stílusú és színű házikók – az egyiknél épp születésnapi bulira díszítették a kertet. A strand és a Maros Kalandpart gyakorlatilag egybeépült, ottjártunkkor fürdeni még nem lehetett, de az őrületes kihívásoktól nem tarthattuk magunkat távol. Szakképzett animátorok segítségével kipróbáltuk az akadálypályát, a trambulint, a canopyt (a folyó felett egyénileg és párosan is át lehet siklani), illetve az igazán bevállalós apák még a Maros fölötti magaslati kötélpályán át is bicikliztek. Jó tudni, hogy visszafelé a rögzített biciklit nem tudják megfordítani, így akkor hátrafelé kell tekerni, hogy még extrémebb legyen az élmény – itt már nem mindenkinek volt őszinte a mosolya.
