Megingathatatlan meggyőződéssel – egy ennyire szubjektív témakörben remélem, elnézhető nekünk ez a magabiztosság – jelentettük ki barátnőimmel a minap, hogy soha nem volt annyira jó kis-, majd nagykamasznak lenni, mint a kilencvenes években. Bizonyítékként erre ott a haspóló, a Turbo rágó, a Négy esküvő és egy temetés, a Mosolyogni tessék!, az Hélène és a fiúk… De legfőképp: a fiúbandák.
Legelőször 1994-ben találkoztam ezzel a típusú zenei formációval, amikor végre hozzánk is bekötötték a kábelt, és azzal együtt az MTV-t. Elég volt néhány pillanat Mark Owen vágyakozó tekintetéből és erőtlen hangjából, amint búsongva dalolta, hogy „babe…”, és máris eldőlt, én nem leszek metallicás, hiába magyarázza nekem az unokatesóm, hogy az a vagány. Tizenkét éves voltam, és elvesztem. Megragadott a szépfiú illúziója, és hosszú-hosszú ideig nem eresztett el. (Az, hogy ennek milyen hatása volt fiatalkori párkapcsolataim alakulására, nem férne bele ebbe a cikkbe…) Jöttek a poszterek, matricák, a Popcornból kivágott képek, és az állandó vita, hogy melyik a jobb: az NSYNC vagy a Backstreet Boys, a Take That vagy a Westlife…
Csak elkezdeni kellett
Ha máshonnan nem, a Beatles óta biztosan tudjuk, hogy a helyes srácok plusz fülbemászó muzsika párosa működik. De a kilencvenes években egy teljesen új generáció habarodott bele ebbe az újraértelmezett, kockahassal és összehangolt koreográfiával megspékelt műfajba. Amikor minálunk Erdélyben a Nyugatról importált parabolaantennának köszönhetően kinyílt a (pop)világ, velem együtt számtalan akkor eszmélő tinilány bolondult bele önfeledten a Take Thatbe.
A három-négy évvel idősebb (és ennél fogva jóval bölcsebb) szomszéd csaj azonban, aki ráadásul valamilyen csoda folytán már a nyolcvanas évektől kezdve hozzáfért a csempészett műsoros audiokazettákhoz, csak elnézően legyintett: ő tudta ugyanis, hogy az első és legfontosabb fiúbanda a nyolcvanas években alakult New Kids on the Block, azaz az enkáótébé.
Az 1984-ben Bostonban létrejött csapat annyira megelőzte a korát, hogy 1994-re fel is oszlott, átadva az általuk előkészített terepet az utánuk jövőknek. A Maurice Starr zenei producer által összerántott együttes eredeti felállásában Jonathan és Jordan Knight testvérek, Joey McIntyre, Donnie Wahlberg (Mark Wahlberg testvére) és Danny Wood szerepeltek. Több mint nyolcvanmillió lemezt adtak el világszerte, és jelentős hatást gyakoroltak a popzenére. A hirtelen és váratlanul jött siker túl nagy pszichés terhet rakott a tizenéves fiúkra, ők pedig, ahelyett, hogy összekapaszkodtak volna, egyre távolabb kerültek egymástól. Miután Jonathan Knight többször is pánikrohamot kapott – állítólag a színpadon is sorozatosan megtörtént vele, ezt még egy korabeli Bravo magazinban olvastam, és máig megjegyeztem, mert nem tudtam, mi lehet az a pánikroham –, és szorongásos betegségére hivatkozva kilépett a bandából, a többiek úgy döntöttek, nem folytatják. Ez a mintázat mint egy rossz ómen vetült rá a jövőbeli fiúbandák sorsára, holott nincs benne semmi természetfeletti és megmagyarázhatatlan: ha ennyi körülrajongott, kisebb-nagyobb tehetséggel bíró, fiatal és még kiforratlan egyéniség és művészlélek kerül egy csapatba, olyan embertelen nyomás alatt, amilyenben ők élnek évekig, törvényszerű, hogy lesznek konfliktusok.
Ezt kapd ki!
A fiúbandákon felnövő millenniálok (legalábbis az én köreimben forgolódók) a mai napig képesek néhány fröccs után egymásnak esni azon, hogy mit ér a Take That Robbie Williams nélkül. Én békítőleg azt az álláspontot képviselem, hogy külön-külön és együtt is lehet szeretni őket.
A zenekart egy szemfüles zenei producer, Nigel Martin-Smith alapította 1990-ben, Manchesterben, a New Kids on the Block sikereit látva. Szigorúan véve ez volt az első fiúbandája a kilencvenes éveknek. És szerintem a legjobb is, bár az elnevezésükön azért gondolkozhattak volna többet.
Irtó okosan rakták össze őket: legalább hárman énekelni is tudtak közülük, ott volt a komoly dalszerző tehetség, Gary Barlow, és a két kiváló táncos, koreográfus, Jason Orange és Howard Donald, akik a show-ért feleltek, valamint a már említett Mark Owen. És persze Robbie Williams, az örökös lázadó, aki Gary mellett mindig háttérbe szorult, és az efölött érzett bánatát különböző tudatmódosító szerekbe fojtotta, majd odébbállt. Jól döntött, hisz Justin Timberlake mellett talán ő az egyetlen exfiúbandatag, aki szóló előadóként tetézni tudta egykori csapata sikereit.
Bár a Take That a tengerentúlon nem aratott sok babért, a rendelkezésünkre álló adatok szerint ők kerestek a legtöbbet érzelmes vokáljaikkal és lazán szexi, táncos videóklipjeikkel a kilencvenes években berobbant fiúbandák közül, még az NSYNC-et és a Backstreet Boyst is sikerült lekörözniük.
Ahogyan ők tudtak nézni, nem néz úgy senki sem
Újságcikkek és elemzések halmai születtek arról, miben rejlett ezeknek a formációknak a sikere. Ha a teljesen nyilvánvalónál (helyes fiúk arról énekelnek, mennyire nagyon szeretik a lányt) mélyebbre szeretnénk ásni, talán a legfontosabb feltétel, ami a népszerűséghez kellett, amit a casting directorok és a bandákat összeállító menedzserek figyelembe is vettek, hogy a karakterek sokszínűen legyenek helyesek. Mindig volt egy rosszfiú (gondoljunk csak A.J.-re a Backstreet Boysból, az a sok tetkó meg fülbevaló, mit szólt volna jóanyánk, ha vele állítunk haza?), egy szépfiú (Nick Carter, le kell ezt írni egyáltalán?), egy érzelmes művészlélek (JC Chasez az NSYNC-ből), és még sorolhatnánk. A ránk gyakorolt mély benyomáshoz kétségkívül hozzájárult az, hogy ezek a fiúk a videóklipek fénykorában léptek reflektorfénybe, és maximálisan kiaknázták a három-öt perces kisfilmekben rejlő lehetőségeket. Ki ne emlékezne az Everybody szörnyeire, Rowan Atkinson bohóckodására a Boyzone Picture of You című klipjében, vagy a katonai helikopterekből kiszálló East 17-re, miközben azt éneklik, hogy „Love, let it rain!”?
Időről időre felröppennek a hírek a fiúbandák újbóli összeállásáról – a Backstreet Boys például soha nem is oszlott fel hivatalosan –, legutóbb például az NSYNC
tagjai gyűltek össze egy szám erejéig, ami Justin Timberlake idei, Everything I Thought It Was című albumán jelent meg. Ezekre a hírekre mindig rákattintok görgetés közben, és szomorkásan mosolyogva állapítom meg, hogy bizony, rajtuk is nyomot hagyott már az idő. Aztán dobom is azonnal a képet a mentális kukába. Lelki szemeim előtt továbbra is huszonévesen állnak az esőben, hátrasimítják csöpögő tincseiket, és vágyakozó tekintettel éneklik, csak nekem: „Quit playing games with my heart!”
Fotó: Getty Images
A nyitóképen: Take That
