Nők Lapja: Februárban ötvenéves lettél, mérföldkő, vagy legalábbis fontos állomás ez számodra?
Dobó Kata: Több dolog is kapcsolódik hozzá. Egyrészt úristen, de gyorsan eljött! Másrészt egyáltalán nem érzem, hogy annyi lennék. Más szempontból viszont nagyon is értelmezhető, hogy ötvenéves vagyok, hiszen rengeteg minden történt az életemben. Biztos vagyok benne, hogy ha harmincévesen megkérdeztek volna az ötvenről, azt válaszoltam volna, még nagyon messze van, nyilván rosszul fogom magam érezni. De semmi ilyesmi nincs. Ott tartok az utamon, hogy nem pánikolok be ettől a számtól. És közben azt gondolom, innentől a kerek születésnapok nagyobb súllyal bírnak.

Készültél valamivel a kerek évfordulóra?
Nem, sőt, az utazás Balira – végül magát a napot ott ünnepeltem – véletlenszerűen jött. Még mielőtt elkezdhettem volna ezen gondolkodni, lehetőségem nyílt elutazni, és kiderült, hogy pont a kerek születésnapomra esik. Ezt hívásnak vettem. Jó döntést hoztam. Egyébként is annyira jó más kultúrákkal, más emberekkel találkozni, más levegőt szívni. Balira még mindenképp visszatérek. Ott még van dolgom.

Említetted a saját utadat. Mi ez pontosan?
Ez egy belső út, a valódi önmagunk keresése. Balin az ottani mesterekkel való találkozás és egyáltalán a légkör még inkább segített, hogy közelebb jussak önmagamhoz. Ezt a helyet az istenek szigetének is nevezik, ez tényleg érezhető az ottani energiákból, abból, ahogyan a helyiek gondolkoznak az életről, amilyen egyszerűen tudnak örülni mindennek.

A nyugati civilizációban többnyire a hiányra összpontosítunk. Mi az, ami nekünk nincs? Összehasonlítgatjuk a saját életünket másokéval.

Márpedig ebből az ember csak rosszul jöhet ki. Az ott élők arra koncentrálnak, ami van, és mindennap hálát adnak. Ezt is elkezdtem behozni az életembe, és nagyon üdítő. Sokszor érek el boldogságpillanatot, amikor az itt és mostba tudom helyezni magam. Ez régen nem így volt. Azt gondolom, az élet értelme, hogy az ember minél többet ebben az állapotban lehessen. Erre keresek megoldást. Azért indultam el ezen az úton néhány éve, mert úgy éreztem, kell hogy legyen valami mélyebb értelme az életnek, mint hogy még egy állást megkapjunk, nagyobb autónk legyen, hangzatosabb pozícióba kerüljünk.

Éreztem, hogy nem attól leszek boldogabb, ha ezt meg azt még elérem, valamit még megkapok.

Talán ha össze akarom foglalni, hol tartok az utamon, akkor azt mondom, az élet alapja a szabadság, következménye a fejlődés, célja viszont az öröm. Ezért aztán nem a vágyak megvalósulása a lényeg, hanem hogy hogyan érzed magad az adott pillanatban.

Volt valami konkrétum, ami elindított ezen az úton, vagy szép lassan eljutottál ide?
Az utóbbi. Ebben biztos azt is benne van, hogy a korral bölcsebbé válunk. Egyébként, ha erre az útra lép valaki, el is veszít pár embert. Mert letisztul, és már nem akar üres locsogást folytatni. De én amúgy mindig is szerettem befelé fordulni, egyedül lenni, ezzel sosem volt bajom. Soha nem ijedtem meg az egyedülléttől, akár párkapcsolatban éltem, akár nem. Mindig szívesen voltam a saját társaságomban, és most már azt is mondhatom, hogy szeretem önmagam. Megértettem és elfogadtam, ki vagyok, az összes hibámmal együtt. Szörnyű, mennyi évet pazaroltam el arra, hogy olyanoknak próbáltam megfelelni, akik ezt meg sem érdemlik.

Színészként is élvezhetőbb így a létezés?
Felszabadultabb vagyok a szakmámban is, kevésbé érdekel mások véleménye, nem az határoz meg, mit gondolnak rólam. Kadarkai Endre nemrég meghívott a Szavakon túl című műsorába. Elkezdtem olvasgatni a kommenteket, amit amúgy már nem szoktam. Felemelő érzés volt, ahogy lepergett rólam az egész. Azt hiszem, sokaknak van valamilyen véleményük rólam huszonöt-harminc éve, és mindegy, mit mondtam Kadarkainak, úgysem fogadják be. Rengetegen nem engedik meg maguknak, hogy változhassanak, fejlődhessenek.

Én is megnéztem a beszélgetést, és az azt taglaló bulvárcikkekre is vetettem egy pillantást. Szinte hihetetlen, hogy ez a műfaj még mindig vagy az alapján határoz meg téged, hogy együtt éltél Andy Vajnával, vagy az alapján, hogy nem kaptál meg egy szerepet a Trója című hollywoodi szuperprodukcióban.
Így van. De azért bízom benne, hogy a többség ma már tudja, milyen a bulvár. Hogy előfordul, hogy vitatható az igazságtartalma, és nem feltétlenül pozitív a szempontrendszere. És az embernek erre is fel kell készülnie. A bulvármédia arról szól, hogy a hirdetők a klikkek száma miatt oda tegyék a pénzüket. Hogy bizonyos mondatok a szövegkörnyezetükből kiragadva méltatlanná teszik az egész történetet. De azért olyanok is vannak jócskán, akik nyitott szívvel közelítenek.

Most már teljesen komfortos vagy abban, mit mutatsz meg magadból a világnak?
Igen! Ilyen vagyok, merem vállalni mindenestől. És ez nagyon felszabadító érzés.

Visszanézve van valami, amit nagyon másképp csinálnál?
Szerintem az élet nehéz, akármit gondolunk is róla. Vannak benne jó pillanatok, ezeket meg kell becsülni, de kihívást kihívás követ, és ezalól senki sem kivétel. Nincs olyan, amit másképp csinálnék, mert mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt, tanulnom kellett a tapasztalatokból. Ezek formáltak azzá, aki most vagyok.

Jól gondolom, hogy nem egy nagy, hanem sok apró happy endben hiszel?
Úgy vélem, az egész lehet egy nagy happy end, ha engedjük, hogy haladjunk az áramlattal, és nem küzdünk ellene. Ha úgy érezzük, hogy nagyon nehéz a dolgunk valamiben, akkor valószínűleg nem arra kell mennünk. Fiatal éveimben sokszor választottam tudattalanul magamat bizonyos helyzetekben. Nem éreztem jól magam, és léptem. Most már viszont sokkal tudatosabban figyelek a jelekre, és ha érzem, hogy nem jó a tervem, hamarabb elengedem. A tartós boldogság kulcsa, ha feladjuk azt a képzetet, hogy földi életünknek az elejétől a végéig csodásnak kell lennie.

Balira motivációs előadóként is hívtak, illetve elmélyedtél a coachingban is. Hogyan képzed magad?
Iszonyatosan élvezem, mennyi energiát tudok mozgósítani ebben magam és mások számára is. Komolyan szeretném csinálni a coachingot és a motivációs előadásokat. Tavaly elvégeztem egy akkreditált coachképzést, most pedig trénerképzésre járok. Aztán majd megyek tovább a párkapcsolati témára is. A trénerképzést most azért végzem, hogy a már meglévő tudásomat rendszerezzem. Érdekes, hogy az önismeret, a spiritualitás és a pszichológia így összegyúrva mennyire erősíti egymást. Azt is látom, hogy minél többet tudok, valójában annál kevesebbet. Vágyom a tudást, képzem magam, és ez most már így marad.