„A csúcson kellett volna abbahagyni.” „Nem tud méltósággal kiszállni.” „Kinek akar bizonyítani?” Sajnos ilyen és ehhez hasonló kommentek is kísérték Hosszú Katinkának az olimpiai szintidő eléréséért folytatott küzdelmét, majd a sikertelenségét. 

Én viszont azt kérdezem: hol van itt a sikerte­lenség? Egyáltalán, kinek a fejéből pattanhatott ki a gondolat, hogy bármit is a csúcson kell abbahagyni? És mit jelent valójában a csúcs? Fájdalmasan teljesítményorientált világunkban nyilván a dobogó legfelső fokát, az érmeket, a rekordokat. Pedig a sikernek annyi más arca van. „(…) mindig az út a fontos, nem a végcél” – fogalmaz közösségimédia-posztjában az úszónő, és megosztja gondolatait azzal kapcsolatban, hogy nem sikerült kijutnia a párizsi olimpiára, majd azt is hozzáteszi, nagyon boldog évük van. Hosszú Katinka az egyik legsikeresebb magyar úszó, igazi világklasszis, mindent elért, amit ebben a sportágban el lehet. Mutathat a stopperóra mást, de attól még a csúcson van. Néhány hónappal kislánya születése után mert nagyot álmodni, és mindent beleadott, hogy még egy olimpián ott lehessen. Mert úgy dönteni, hogy a végére jár. Merte elhinni, hogy nem az a kudarc, ha nem sikerül, hanem az, ha meg sem próbálja. 

Szerintem nemcsak az ország, hanem a világ is hálával tartozik neki, amiért megmutatta, hogy az élsportban is lehet az út maga a cél. Hogy van olyan nézőpont, ahonnan nézve ez lehet akár nagyobb teljesítmény, mint egy érem. 

„Jó volt megpróbálni kijutni az olimpiára” – írja az említett posztban. Én hiszek neki. Mindenkinek megvan a maga párizsi olimpiája. Elérni valamit, amire a legtöbben azt mondanák, lehetetlen. Boldogok, akik meg merik próbálni. Hosszú Katinka arra tanít, érdemes közéjük tartozni.