Feltűnt, hogy mindig derűsen mesélsz arról, hogy milyen körülmények között nőttél fel. Az állami gondozásról és az anyukádékkal töltött néhány évről.

Az én életemben is vannak traumatikus és nem traumatikus elemek. És ami az egyik embernek dráma, az a másiknak nem az. Például van egy emlékem, ami abból az időszakból származik, amikor öt- és nyolcéves korom között anyámékkal laktam, és furcsa, hogy mindig ezt a szót használom, és nem azt, hogy éltem, valószínűleg azért, mert ez egy átmeneti állapotnak számított az életemben, amiből sok volt. Szóval egyszer télvíz idején anyám és a mostohaapám kiküldtek a kertbe egy pálcáért, hogy utána azzal verjenek el. És én erről tudok tényleg egyfajta derűvel beszélni. Nem egy fel-felszakadó sebnek érzékelem, hanem az életem egy eseményének, ami hozzátartozik a nagy összképhez. Talán azért is állok így hozzá, mert visszatekintve azt mondhatom, hogy végül a fölülemelkedés győzött. 

Egy gyereknek sok minden természetes. Volt olyasmi, ami már érett fejjel taglózott le, visszatekintve a történetedre?

Engem állandóan örökbe akartak fogadni, de ez nem volt lehetséges, mert édesanyám nem mondott le rólam annak ellenére, hogy elhagyott. Többször is kihelyeztek családokhoz, de nem maradhattam ott. Azt gondolom, hogy ez például olyan dolog, ami az egész életemre kihatott. A szervezetem, az érzelmeim, az idegrendszerem nagyon érzékenyen reagál arra, hogy mi történik a kapcsolataimban. A belső bizalmi körömbe nehezen engedek be valakit. Talán ez az, amit amolyan nagy batyuként fel tudok mutatni. Egy szintig nagyon nyitott és kommunikatív vagyok, egy bizonyos körön belülre azonban kevés ember jutott be egész életem során. És az a gyanúm, hogy ez nem is nagyon fog változni.

Fél kezeden meg tudod számolni?

Talán két kéz is kell hozzá.

Manapság sokat beszélünk arról, hogy a mi sorsunkban milyen módon vannak jelen az elődeink történetei, és mi magunk milyen mintákat adunk tovább. Te gondolkoztál ezen?

Nagyon-nagyon fontos pillanat volt, amikor egyszer életemben találkoztam apámmal. Tündével (Murányi Tünde színésznő, Artúr felesége – a szerk.) eljutottunk Afrikába, és megismerhettem őt és a testvéreimet. Huszonvalahány éves voltam, és azt éreztem, otthon vagyok. Minden úgy történt, ahogy történnie kell, ha csak ültünk és néztük a felhőket, az is úgy volt jó. Egyébként is van egy ilyen megengedő viszonyulásom az időhöz, amit Tünde sokszor nem ért, hogy hogy lehet így belassulni és nem sietni, de én tudom, hogy úgyis minden megtörténik, el fogunk indulni és oda fogunk érni, semmi nem marad el. Vannak dolgok, amiket az ember egyszerűen hordoz, és szerintem bennem ez az élni akarás, élni szeretés, élni vágyás valahogy az apám vonaláról jön. Ők abban az iszonyatos nyomorban is hihetetlen derűvel és kiegyensúlyozottsággal léteznek, és nem nyavalyognak. Ennek a valaminek, amit onnan kaptam, nagyon sokat köszönhetek. 

Dsida Jenő: Itt feledtek. Ezzel a verssel tűntél fel az 1988-as Ki mit tud?-on, és néhány évvel ezelőtt is hallottam az előadásodban. Mást jelent neked ez a költemény az idő múlásával

„Lakodalom van valahol az ezredik házban, / a nagy ucca végén. Oda mentek, / mindenki oda ment, az egész világ. / Engem itt feledtek.” Majdnem minden egyes alkalommal, amikor ezt kimondtam, amikor együtt utaztam a verssel, egész egyszerűen elsírtam magam. És nem azért, mert szakmailag meg tudtam oldani, hogy kicsorduljon a könnyem, hanem mert ami ezek mögött a sorok mögött van, az nagyon mélyen belém égett. Hatalmas súly, lenge könnyedséggel megfogalmazva. Egyébként nem a Ki mit tud-?-on, tizennyolc éves fejjel mondtam először ezt a verset, hanem már tizenkét évesen sikerült megtalálnom magamnak. Nyilván nem véletlenül. De ma már nem érzem a verssel kapcsolatban azt a léleknyomorító szomorúságot, már nem az a mérhetetlen magány idéződik fel bennem, mint régen. 

Egy régi szerepedről kérdeznélek, Ádámról. Kevés szerepálmom volt életemben.És Ádám volt az egyik?

Nem, Lucifer. De végül Ádám nagyon fontos és az egész pályámat, gondolkodásomat tekintve meghatározó szerep lett, két dolog miatt is. Az egyik az, hogy egyáltalán rám osztották, ami nagyon bátor tett volt Berényi Gábortól, majd Jordán Tamástól, aki folytatta a rendezést. Hogy én, Kálid Artúr, eljátszhatom a magyar irodalom egyik, vagy éppenséggel a legnagyobb klasszikusának főszerepét, hogy az azóta is létező sztereotip gondolkodásnak ilyen szinten ellenébe megy valaki, és azt mondja: hát ki, ha nem te? Nekem ez életre szóló ajándék, vagy talán jobb szó a muníció, amiből a mai napig tudok táplálkozni. A másik maga a Jordán Tamással való találkozás. Nagyon jó tanáraink voltak a főiskolán, sokféle ízléssel meg gondolkodásmóddal, de ez a három hónapos próbaidőszak, amelyben nagyon kemény csaták is helyet kaptak, a huszonöt-huszonhat éves, ezerfelé keresgélő, rengeteg bizonytalansággal létező Kálid Artúrnak olyan volt, mint egy mesterkurzus. Ráadásul olyan utat találtunk meg Tamással együtt, amitől könnyen befogadhatóvá vált ez az iszonyú nehéz anyag, és nagyon szép visszajelzéseket kaptam a szakmától is. Zsótér Sándor egyszer azt mondta, „Te voltál a legjobb Ádám, akit láttam.”

A régi után mesélj egy kicsit az egyik legújabb szerepedről, Hyppolitról!

A Hyppolit, a lakájt a Kőszegi Várszínházban fogjuk játszani július 10-étől 13-áig. Azt gondolom, ha ezt a lépcsőfokot teljesítem, akkor szakmailag megint nagyot lépek, a saját mércém szerint. A színésznek olyan hatalom van a birtokában, ami keveseknek, és ezzel illik jól sáfárkodni. Nagy tömegekhez szól, és az emberek képesek révülten hinni a szavainak, a gesztusainak. Ez valamiféle tartást és erőt feltételez, amelynek szerintem én eredendően a birtokában vagyok. Ha megjelenek a színpadon, arra oda kell figyelni. Ennek az „oda kell figyelni”-nek az esszenciája ez a szerep. Minden mondata, minden csendje, minden pillantása, minden fejbiccentése fontos. Olyan súlyos, nagy, megkerülhetetlen szerep, amit ráadásul gyakorlatilag eszköztelenül, „semmit nem csinálva” kell megvalósítani. Vágyam, hogy ez sikerüljön.