Széles mosollyal közelednek felém a parki ösvényen, zavarba ejtően egyformák, mint két tojás. És én még aggódtam, hogy nem ismerem fel őket! Az alkalomra narancssárga pólót vettek föl fehér nadrággal, és a táskájukat is hozzáigazították a szetthez. Ezek a kedvenc színeik, kacagnak. De nehogy azt higgyem, hogy direkt összeöltöztek! Minden reggel egymástól függetlenül választanak ruhát, és csak amikor találkoznak, szokott kiderülni, hogy megint egyet gondoltak. 

– Amikor kicsik voltunk, és anyukánk megpróbált különböző ruhácskát adni ránk, állítólag éktelenül sírni kezdtünk. Teljesen össze voltunk nőve. Van erről néhány anekdota. Például háromévesen mindketten sokat küszködtünk a mandulánkkal, ki kellett venni, és anyukánk sírva könyörgött az orvosnak, nehogy külön ágyba fektessen minket, meglátja, ha együtt maradunk, sokkal gyorsabban gyógyulunk… Most, hogy a gyerekeink kirepültek – mindkettőnknek két fia van, ez is milyen érdekes! –, és évekkel ezelőtt a párunkat is elvesztettük, több időnk jut egymásra. Azelőtt is sokat lógtunk együtt, de most, hogy nyugdíjasok lettünk, gyakorlatilag újraéljük a kamaszkorunkat. Azt a zavartalan felhőtlenséget és intimitást, ami a fiatalságunkat jellemezte – csacsogja Saci. (Onnan tudom, hogy ő az, mert szemben velem balra ült le, a testvére meg jobbra.)

– Reggel kényelmesen felkelünk, átmegyünk egymáshoz reggelizni, mert ajtószomszédok vagyunk, aztán lejövünk ide a parkba sétálni. Mindig van valami program, este koncertek, fellépések, soha nem unatkozunk. Ha meg ahhoz van kedvünk, felülünk egy vonatra, már ingyen utazunk, és elmegyünk kirándulni Ausztriába vagy egy gyógyfürdőbe – egészíti ki Marcsi. 

– Milyen csodás az is – kapja fel a fejét Saci –, hogy szomszédok lettünk! Mintha a sors terelgetne folyton egymás mellé bennünket. Amikor Marcsinak meghalt a férje, és egyedül maradt, megkérdezte a szomszéd hölgyet, nem tud-e véletlenül eladó lakásról a házban, mert nagyon szerettünk volna közelebb költözni egymáshoz. Mire ő közölte: dehogynem, éppen most akartam meghirdetni az enyémet! 

Ő az én nagyhúgom…

Hallgatom az ikreket, ahogy egymás szájából veszik ki a szót, és próbálom magamban megfogalmazni, mi az, amiben mégis különböznek. Mert miközben látszólag ugyanazzal a két emberrel ülök szemben, érezhetően különböző energiákat sugároznak. Saci sokkal kislányosabb és impulzívabb, Marcsi szavaiból egyértelműen több megfontoltság árad. Azonnal ki is mondom, mit gondolok. Marcsi elmosolyodik:  

– Jól érzed. Sacinak be nem áll a szája, nagyon közlékeny. Időnként rá is kell szólnom, hogy aludjunk már, mert holnap kelni kell! Én visszafogottabb vagyok. Kiskorunkban is ő volt az izgágább, folyton provokált, miközben persze imádtuk egymást. 

– Mintha csak a húgod lenne? 

– Igen, a nagyhúgom. Mert valójában ő az idősebb, két perccel. Mégis mindig rám bízta magát, akár költözködtünk, akár munkát kerestünk, mindig mindent én szerveztem meg, ő meg jött utánam… Állítólag annak idején fiút vártak a szüleink, hiszen volt már két nővérünk, és anyukámnak hatalmas hasa volt, mindenki azt mondogatta, biztos fia lesz. Erre előbújt Saci, két kiló nyolcvan dekásan. Apukám nem volt túl boldog, hát még, amikor kiderült, hogy egy másik kislány is úton van. A bába szólt is apámnak, hogy Jóska, hívj orvost, mert ez veszélyes lehet! Néhány perc múlva elkékülve jöttem a világra, az orvos pofozott életre. Négy gyerek, ráadá­sul mind lány! – képzelheted a szülők tanácstalanságát. De apánk hamar megenyhült. Imádott bennünket egészen a haláláig, azt mondogatta, négy fiúért se adná egyikünket se! Nagy szeretetben nőttünk fel Dunakilitiben, ugyanis szigetköziek vagyunk, a testvéreink nem győztek anyáskodni felettünk. Ma is már kétszer beszéltünk velük, ők ugyanis vidéken élnek. Anyukánk arra nevelt minket, tartsunk össze, segítsük, szeressük egymást, bármi történjék velünk. 

Te most akkor ki vagy? 

Megkérdezem a lányokat, nem él­tek-e soha vissza azzal, hogy egyformák, mire cinkosan összekacsintanak. Dehogynem! Az iskolában folyton egymás helyett feleltek. Marcsi a történelmet szerette, ő abból készült fel, Saci a magyart, ő meg abból. Soha senki nem jött rá a turpisságra, csak az a fiú ikerpár, akik az általánosban nyolc évig mellettük ültek. Ők azonban hallgattak, mint a sír. Persze a tanáruknak azért utólag bevallották, és soha nem felejtik el, milyen döbbent arcot vágott! Vagy amikor sorban álltak értük a fiúk. Mert nagyon szép lányok voltak ám! Akkoriban sokszor megtették, hogy a másik ment el helyettük a randevúra, de a fiúk soha nem vették észre. Előfordult az is, hogy egy srác mindkettőjükkel találkozgatott, egyszóval közös barátjuk volt. Persze előbb-utóbb választásra került a sor. Így talált Saci férjet magának. 

– A Palatinusra jártunk napozni, és volt ott egy úszómester, egy kicsit idősebb srác, kész Adonisz, akinek megtetszettünk – meséli enyhe pírral az arcán. – Csak nem tudta eldönteni, melyikünkkel járjon. Egy ideig hármasban randevúztunk, aztán egyszer csak kinyögte, hogy ő inkább velem szeretne járni. Másnap persze átvertük, ez volt Marcsi kis bosszúja, egyébként is mindig kibeszéltük a fiúkat a hátuk mögött… A következő esztendőben összeházasodtunk Gáborral. Szép életünk volt, bár tartottam tőle, hogy egyszer csak megelégeli, hogy nekem fontosabb az ikertestvérem, mint ő. De szerencsére soha nem volt rá féltékeny. Menjünk csak nyugodtan az esti programra, majd ő vigyáz a gyerekekre! Marcsi, ha nálunk volt, velem aludt a franciaágyon, a férjemnek meg ki kellett költöznie a kanapéra. De abba is beletörődött. Talán mert ismerte az ikerlét lélektanát, hogy nem tudnak egymás nélkül élni, lélegezni. Az ő édesanyja is iker volt… Sokszor elgondolkodom rajta, vajon én tudtam volna-e az ő helyében osztozni a páromon. Elképzelhető, hogy nem.

– Azért nem volt ez mindig ilyen felhőtlen – fűzi hozzá Marcsi. – Saci kisebbik fia például első perctől fogva neheztelt rám. Már beszélt, velem mégsem állt szóba, legfeljebb mutogatott, ha akart valamit. Szemlátomást nem akart osztozni az édesanyján.