Már csak hárman állunk a pénztár előtt, néhány perc múlva zár a bolt, az éppen ruhacserét intéző lány ideges.
– Sietnék, de most hirtelen nincs meg a blokk – hadarja, mire a kikezdhetetlen rosszkedvet árasztó, erős testalkatú pénztárosnő foghegyről böki oda, hogy a néni kosara mögé csúszott. – Hol a néni? – csodálkozik a lány, hiszen mögötte egy átlagon felül csinos, piros ruhás, negyvenes nő áll, aki zavartan néz körül.
– Szerinted én lennék a néni? – fordul hozzám ijedten.
– Nagyon fiatal vagy, a számlát kereső lány tizenéves, közülünk én lehetek a néni, hiszen már szép unokákkal is büszkélkedhetek, csakhogy nekem nincs kosaram – felelem nevetve.
– Én a piros ruhás nénire gondoltam – közli a pénztárosnő egy inkvizítor kegyetlenségével. Közben a lány megtalálja a számláját, az ajtóhoz fut, hárman maradunk. De nem érint meg minket a béke ujja, a pénztárosnő rendületlenül utálja a piros ruhást. Sorra üti be az összegeket, amikor egy bikinialsó kerül a kezébe, jelentőségteljesen néz az alig idősebb „nénire”.
– Ne vágd le az árat, csak a cetlivel együtt cseréljük, ha rájössz, hogy kicsi – mondja undokul. Gyorsan fizetek, látom, hogy a piros ruhás az ajtóban vár.
– Ugye elképesztő, hogy „lenénizett”? Néhány évvel fiatalabb… Válófélben vagyok, épp erre a megalázásra volt szükségem – morogja szomorkásan.
– Talán boldogtalan valami miatt, te feltűnően csinos vagy, ő elég durva jelenség… – mondom a bolt előtt.
– És most örül, hogy elrontotta a kedvemet? Hol a női szolidaritás? – csattan a hangja, de a kérdése költői. Nincs válasz.
Gratulálok, csodálatos műsort rendezett a tanév végén! – lelkesedik a kisváros egyetlen élelmiszerboltjának vezetője, amikor megpillantja a zárás előtt besiető tanárnőt. – Sokáig beszéltek róla a fodrásznál, a benzinkúton és itt, a boltban. Az iskola rémei is fegyelmezetten táncoltak, mi, szülők pukkadoztunk a büszkeségtől, a gyerekek élvezték a zenét, a táncot, a sikert. De azóta nem láttam magácskát, biztosan nyaralt, szépen lebarnult az arca.
– Olaszországban voltam apukámnál, most hozott haza a nővérem, egy falat étel sincs a házban – feleli a tanárnő, közben látszik, nagyon boldog a boltosnő dicséretétől.
– És még azt híresztelik, hogy a tanárok szegények?! Én nem utazok az olaszokhoz, ha apámat akarom látni, elég, ha beugrok a kocsmába – bődül egy borízű férfihang az italos pult felől. A tanárnő összerezzen, gyorsan fizet, menekül…
Másnap reggel ismét a pult előtt áll, friss kiflit vásárol, az arca gondterhelt. A boltosnő kérdő tekintetére halkan mondja, éjszaka értesítették, az apja infarktust kapott, kórházba vitték.
– Amikor elváltunk, remekül érezte magát, énekelt, viccelődött, ölelgetett, ahogy Itáliában szokás. Anyukám nevelt fel minket itthon, de nagyon szeretjük aput is – teszi hozzá szomorúan. Az eladónő kilép a pult mögül, megöleli a lányt, akinek váratlanul megkeményednek a vonásai. – Ha látja a tegnapi sörös férfit, kérem, mondja el neki, mi történt! Azt sem kell titkolni, akár kölcsönt is felveszek majd én, a „túlfizetett” pedagógus, hogy ismét meglátogathassam apukámat!
