– Anya, nekünk miért nem írsz semmit? – kérdezte a kisiskolás lányom.

– Mert én a felnőtteknek írok, azoknak tudok, gyerekeknek nem.

– De miért nem próbálod meg? Te szoktad mondani, hogy mindent meg kell próbálni! – mondta a lányom tavaly, valahol az iskola és a ritmikus gimnasztika tornaterme közt.

Gyerekeknek nehéz írni, tévhit, hogy könnyebb. Sokan megpróbálják, rengeteg gyerekkönyv születik, sok felkapott, agyonreklámozott, csilivili mesekönyv hozzánk is eljut. Elküldik a kiadóból, ajándékba kapjuk, vagy épp a költözés előtt álló barátaink állítanak be egy szatyornyi könyvvel. Esténként, pizsamába bújás és fogmosás után leveszek egyet a polcról, és felolvasok a gyerekeknek. Két kisiskolásnak és egy ovisnak.­ Ők nem játsszák meg magukat, nem modorosak, nem jópofiznak vagy finomkodnak. Nem adnak esélyt a pocsék első oldalak után, hanem egyből rávágják, hogy ez nekik nem tetszik, olvassunk valami mást. Szeretik a jó történeteket, a szívet melengető sztorikat, az aranyos rajzokat.

Írtam öt felnőtteknek szóló regényt. Kemény, nehéz témákról. Foglalkoztam prostitúcióra kényszerített, tizen­nyolc alatti lányokkal, írtam az illegálisan működő béranyákról, a kilencvenes éves maffiájának női áldozatairól, súlyos traumákról, keserves sorsokról. A kutatómunka során az írás előtti időszakban sok emberrel találkoztam, igyekeztem minél jobban beleásni magam a témába, és délután négykor mindezt letenni. Néha sikerült, néha velem maradt éjszakákon át. Egy időben busszal mentem először az oviba, aztán az iskolába a gyerekekért, és bámultam az ablakon kifelé, figyeltem a várost, és arra koncentráltam, hogy a dühömet feltegyem egy képzeletbeli polcra. A helyére a hála került, hogy nekem milyen jó, milyen kerek a világom egészséges gyerekekkel, teli hűtővel és befizetett fűtésszámlával. Mindez nem magától értetődő, hanem privilégium.

Pontosan emlékszem, ahogy állok a tükör előtt koktélruhában, és készülődöm a Vígszínházba, ahol a regényemből készült ötvenedik előadást ünnepeltük.

– Már ötvenszer játszották, és egyszer sem vittél el bennünket? – kért számon a fiam, én pedig magyarázkodtam, hogy ez nem gyerekeknek való, mire felsóhajtott, hogy milyen kár, hogy amit én írok, abból semmi sem való gyerekeknek.

Így indult. Ekkor döntöttem el, hogy írok egy mesekönyvet. Amikor az elhatározás megvolt, nem sokkal később jött a téma, ihlet, inspiráció is. Egy hóbortos vakációról írtam, három gyerekről, egy erdőszéli nyaralóról és sok peléről, akik mindenféle huncutságban benne vannak. Pelekaland a nyaralóban lett a címe, bár a férjem sokáig lobbizott a Duna-parti peleparti mellett.

Napközben írtam, este az ölembe vettem a laptopot, és felolvastam nekik. Ők voltak a valaha volt legszigorúbb kritikusaim, akik egyáltalán nem tettek lakatot a szájukra.

– Anya, ez unalmas! – mondták egy-egy, szerintem igazán líraian sikeredett tájleíró bekezdés után.

Amennyire kritikusak, annyira bátorítók is tudtak lenni.

– Anya, folytasd, még, még! Mesélj még! – bátorítottak olyan lelkesedéssel, mint egy focistát a kapuban, a gól belövése előtt.

Lelkesen írtam délelőttönként, pelékről szóló dokumentumfilmeket néztem, erdei kisállatok szokásait tanulmányoztam. Hiába, aki egyszer újságíró volt, az az is marad. A tényellenőrzés fontos, még egy kisiskolásoknak szóló, pelékkel és mókusokkal teli könyv esetében is.

Feltöltődtem, az írás során nem éreztem valamilyen megmagyarázhatatlan elégtétel utáni vágyat, nem akartam szemléletet váltani, igazságot tenni, segíteni vagy megváltoztatni, hanem a gyerekeket akartam okosan szórakoztatni.  

A könyv megjelent, de én azóta is csupa erdei rágcsálókról szóló féltudományos cikket olvasok. A napokban tudtam meg, hogy Ipolynyék környékén a pelét pincemókusnak hívják. Van itt még mit tanulni peleügyben!