Az Újbudai Gárdonyi Géza Általános Iskola ma is jó hírű intézmény, romantikus patinával. „Buda Szabad Királyi Főváros Tabáni Iskolaszéke alapította 1870 tavaszán, mikor még szőlő termett a Gellért-hegy lankáin, vízimadarakra vadásztak a Műegyetem helyén, s nem volt se körtér, se Bartók Béla út, Molnár Ferenc legendás hősei, »A Pál utcai fiúk« is csak évekkel később vívták csatáikat a grundért. De hát már itt volt az iskola a tikkasztó forró nyarakkal, az adventi nagy havazásokkal, s az öreg gesztenyesütővel a bejárat mellett a mai telefonfülke helyén. Múltak az évek, s az idejáró kisfiúk és kislányok, mind az ismeretlenek, s mind az ismerősök, mint Wigner Jenő, Szeleczky Zita, Nemeskürty István, Bálint András és mások, a mai diákokkal már a jelent írják…” Az iskola honlapján az igazgató szavai hozzák közel a múltat, én pedig a nyolcvanas éveik közepén járó egykori iskoláslányok történetén keresztül fogok belepillantani.

Isten tenyerén

Pár lépés még a kávéház, de már látom őket. Az ablakok sarkig tárva, így a közeledő járókelőt könnyedén rabul ejti a kiáradó kacaj és jókedvű zsongás, az elegáns ősz kontyok, vagy éppen a vörösbarna bubik kavalkádja, muszlinok suhogása és gyöngyök selymes fénye, a viszontlátás örömének finom vibrálása. Pezsgőt rendelnek. Igen. Így kell ezt.
Szihelszky Elfriede fogad, aki aztán végigbohóckodja a közös fotózást. Saját magasságán élcelődik, azt mondja, ő akkora állva, mint más ülve… Úgy tűnik, amilyen aprócska a termete, annyi energia buzog benne, ő a társaság motorja, ő szervezi a találkozókat, ő tartja számon, kivel mi történik, merre jár a világban. Húsz éve hozta össze az elsőt, és azóta évente háromszor-négyszer összegyűlnek. Dossziéban mutatja, hányan élnek külföldön, kik azok, akik nem tartják velük a kapcsolatot, és az in memoriam rubrikában azt is láthatom, hányan nincsenek már köztük. „Isten tenyerén vagyunk… Kapaszkodjunk és munkálkodjunk!” – olvasom a Jókai Anna-idézetet Elfriede válla fölött.
– Hat évig egy osztályba jártunk, hetedikben azonban kétfelé osztottak bennünket, mert olyan rosszak voltunk! Na jó, azért is, mert túl nagy létszámú lett az osztály – ezt már Ruzsák Vilmosné, született Rónaszéki Margit, becenevén Cika meséli. – Ráadásul a barátnőket direkt különválasztották, mi is így jártunk Liával, akivel egy házban is laktunk, egészen pontosan egymás fölött. Akkoriban még össze is öltöztünk, például megbeszéltük, melyik nap veszünk fel térdzoknit rakott szoknyával. A fűtéscsövön keresztül kommunikáltunk, vagy egyszerűen fel- és lekiabáltunk egymásnak. Ma is őszinte baráti, már-már családi a kapcsolatunk.
Margit édesapja a Gellért Szállóban dolgozott, a lányok pedig alaposan kihasználták a szálló és a fürdő között húzódó alagút biztosította lehetőségeket. Margit épületgépész lett. Kétszer operálták a gerincét, de azért a mai napig rendszeresen úszik. Kilenc unokával és hét dédunokával büszkélkedhet.
A kettéosztás persze nem akadályozta meg a lányokat abban, hogy továbbra is jóban legyenek egymással. Ezeket az osztálytalálkozókat is a régi egység jegyében szervezik. Szinte mindannyian megemlítik, mennyire más világ volt a negyvenes évek vége, ötvenes évek eleje, amikor általános iskolába jártak. Többnyire értelmiségi, több nyelven beszélő szülők gyerekei voltak ők, olyan családokban nőttek fel, ahol az anyuka rendszerint
otthon maradt, és ebéddel várta az iskolából hazatérő gyerekeket. A sport is fontos szerepet játszott az életükben, többen említik a népek labdája nevű labdajátékot,
a pingpongot, de legfőképpen az úszást.

Azonos értékrend

Miközben kiborul egy pohár pezsgő, az asztalon terem néhány szelet finom sütemény, és beérkezik egy-két hívás Amerikából (Szép Éva), Ausztriából (Ugron Katalin), Svájcból (Pataki Ági) és Finnországból (az orvos Molnár Juditot a születésnapján köszöntik), ismét Elfriede pattan mellém, és régi fotókon mutatja meg, milyenek is voltak ők egykor: nyílt tekintetű, fegyelmezett lányok néznek vissza rám. Az egyik fotón kifogástalan fehér blúzban vannak, kivéve őt, aki sötét felsőt visel. Hogy miért? Hát csak! Feltűnősködésből!
– Senkinek nem volt olyan szép kék szeme köztünk, mint Elfriedének – lép mellénk Marosi Julianna, akinek stílusát a laza elegancia jellemzi. Amikor megjegyzem, hogy bizonyára az ő szép barna szeme is megbűvölt néhány fiatalembert annak idején, azt feleli, igen, egyet-kettőt. Mint kicsit később kiderül, a második férjével él, ez a házasság azonban már ötvenkét éve tart. Amikor a lányokról kérdezem, ezt mondja:
– Szerintem ennek a nagy összetartásnak az azonos értékrend lehet az alapja. És az is, hogy mindenki igyekezett a lehető legtöbbet elérni az életben, ami akkoriban nem volt könnyű. Ennek a közösségnek az is a varázsa, hogy ugyanazok a témáink, hasonlók a problémáink és az örömeink. Nem vitázunk. Ha valaki az átlagtól egy kicsit eltérően gondolkodik, akkor is szépen végighallgatja a másikat, és úgy kezdi a saját mondatát, hogy „Egyetértek veled, de…”.
Julianna hetvenhárom éves koráig dolgozott, építőipari szoftverekkel és adatbázisképzéssel foglalkozott. Most kertészkedik, kenyeret süt, és rettentően élvezi ezt az időszakot.
Haigh – született Lengyel – Ida Ausztráliából érkezett a találkozóra, negyven éve ott él. Kár, hogy nem ismerhetem meg mélyebben is a történetét, csak néhány izgalmas epizód villan fel előttem. 1956-ban hagyta el az országot, egy ideig Angliában élt, aztán húsz évig Hongkongban, ahol két divatüzletet vezetett. Amikor a férje nyugdíjba ment, Ausztráliába költöztek, ahol Ida ajándékboltot nyitott. Egyik gyermeke Tasmaniában él, a másik Sydney-ben, a harmadik Brisbane-ben, ahol ők is a férjével, most már egy kellemes, időseknek létrehozott lakóparkban. Míg a többiek évente háromszor-négyszer is összejönnek, Ida egyszer vagy kétszer tud csatlakozni. Amikor arról kérdezem, nem sajnál­ták-e, hogy csak lányok jártak az osztályba, azt feleli:
– A fiúk is ott voltak, és mi nagyon is tudtunk róluk, csak ők másik osztályba jártak. Jó volt ez így. Amint látható, megtartottuk
a barátságot, és ez a legfontosabb. Alapvetően senkinek nem változott a természete, az egyik hangos, a másik mindent elrendez, a harmadik kicsit visszafogott, de azért mindenben részt vesz.

Titkokat őrző gyerekkor

Van közöttük olyan is, akinek nem könnyű a sorsa, bár ezt bámulatos derűvel ellensúlyozza. Tornyos Ildikó szélen ül, ahonnan könnyebb felállni. Hatvan éve szklerózis multiplexszel küzd, de nem kényszerült kerekesszékbe.
– Huszonöt éves voltam, amikor egy vizsgán rosszul lettem, és egyszeriben megváltozott az életem. Pedig harmincéves koromig előre megvoltak a terveim, a mai napig megőriztem a régi naplómat, amelyben rög­zítettem, mi mindent akarok elérni. Mindegyik sikerült. Hogy milyen áron, az más lapra tartozik. Az es-
ti egyetem például túl sok volt a munka mellett. De mindegy, elvégeztem. Tiltották a gyerekszülést – most ötvenöt éves a fiam. Minden nagyon szép. Nem vagyok egyedül. Két „bottárssal” és több macskával élek együtt, ráadásul két társaságom is van, a betegtársaim is rendszeresen felhívnak, és a lányok is.
Igen, az osztálytársak összetartása nem csak a pezsgős koccintásban nyilvánul meg, ennél ők sokkal mélyebben kapcsolódnak. Egyikük megrendítő pillanatokról mesél, amikor ott álltak egymás mellett jóban-rosszban, legyen szó a hospice-ellátás megszervezéséről, krízisben lévő társuk lakásának felújításáról vagy a napi ügyek intézésében nyújtott segítségről. A dicsőséges percekben is osztoznak, például akkor is ott voltak, amikor Hámory Judit Feren-czy Noémi-díjas belsőépítészt a Magyar Művészeti Akadémia a levelező tagjai közé választotta.
Ildikó tovább mesél, azt mondja, ugyanolyannak látja egykori osztálytársait, mint régen. Hangosnak és szívósnak.