Évek óta ámulok-bámulok, gyakran gátlástalanul, egy vén tengeri medvét, a magyar tengeren.
Úgy fest, mint egy hajóskapitány, de nem a részeges fajta, hanem a józan, a bölcs. Legalábbis így képzelem, kizárólag plátói alapon.
Esetleg egy tisztességben megőszült vízipólós-legenda ő.
Talán hetvenpluszos, vagy akár nyolcvan? Kortalan. Haja úgy őszül, ahogyan a szőkéknek szokott, sárgásan, érettbúzakalász-színűen, szeme valószínűleg égkék, bár sosem mentem hozzá olyan közel, hogy belenézhessek. Csak messziről csodálom, általában a Balaton vizében, ahol sem a távolságok, sem a látásviszonyok nem alkalmasak arra, hogy pontos személyleírást adjak. Csupán a képzeletem szab látóhatárt neki.
Én nyaranként úszom, vagy inkább lubickolok, szinte mindig a gyerekeimmel, mint egy anyahal a halkölykeivel, akik hangosak és hebrencsek és bukfenceznek és fröcskölnek és sikítoznak, és persze én sem vagyok különb.
Ő pedig eltökélt és kitartó, komótosan és méltóságteljesen úszik be messze a francba, a horizonton gombostűfejnyire szűkül, de csak halad, feltartóztathatatlanul.
Egyszer majd utánaúszom és bemutatkozom neki, lihegve, taposva a vizet. Ezt hosszú évek óta tervezem, azóta már én magam is hozzáöregedtem, már csak tízévnyi távolság lehet közöttünk, úszva még kevesebb, eredetileg volt az húsz is…
Néha azt gondolom, én lehetnék az utolsó nagy szerelme, persze az én szívem foglalt, ne feledjük, és szerencsére az övé is. Társa vonzó úszóasszony, együtt tempóznak rendszeresen a naplementében.
Néha meg azt gondolom, örök kóbor kutyaként mellettem ügető apahiányom következtében, hogy sosem késő, akár még mindig örökbe fogadhatna egy jóravaló apa.
Ha szárazföldön látom, általában áll, mintha egy hajó parancsnoki hídján tenné, egyenes háttal és derékkal, vállai elbírnának egy komplett padlásteret, háta tripla vasalódeszka, lábai egyenesek és vastagok, mint két úszó nyírfatörzs.
Jön a strandra, mindennap, két úszás között kis kinyitható horgászfotelben pihen, és ha nem a horizontot kémleli, akkor olvas. Egyszer annyira közel merészkedtem hozzá, hogy láttam: A Világirodalom Remekei sorozatból Gogoltól a Holt lelkeket. Máskor ugyanabból a sorozatból az egyik szürke gerincűt, talán az Anna Kareninát…
Csodaszépen úszik, megfontolt, nagy, szabályos tempókkal, mintha a világ végéig és vissza képes lenne elúszni…