Napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten tartáshoz és tizenkettő a fejlődéshez – állítja Virginia Satir amerikai családterapeuta. Hogy ezek a számok tudományosan igazolhatók-e, hogy valóban ennyi és pont ennyi ölelésre van-e szükségünk, nem tudom, egyet azonban biztosan állíthatok: az ölelés, az érintés létfeltétel.
Kötődéshormon
De miért van ilyen kiemelkedő szerepe az érintésnek, egyáltalán mi történik, amikor a bőrünkön keresztül megérezzük egy másik test intim közelségét?
A bőr szervezetünk legnagyobb kiterjedésű érzékszerve. Mint minden érzékszervnek, így a bőrnek is fontos feladata, hogy érzékelő receptorai révén információkat vegyen fel a környezetéből, melyeket a központi idegrendszerbe továbbít. A receptorokon keresztül érzékeljük az érintést, a nyomást, a hőmérsékletet, de fájdalomérzékelő receptorokkal is rendelkezünk. Ritkán gondolunk bele, ám bőrünk már a magzati korban is érzékeli a környezeti ingereket. Az érzékelés kezdeményei már az ötödik-hatodik héten megjelennek, majd az a várandósság félidejére már az egész testre kiterjed. Az érzékelés nem más, mint kapcsolat a magzat és a külvilág között. Amikor az édesanya a hasát simogatja, a baba bőrében lévő receptorok veszik a jeleket, és továbbítják a fejlődő agyába. Ultrahangos megfigyelésekből azt is tudjuk, hogy a magzat saját arcocskáját is élvezettel cirógatja, vagy lelkesen kapaszkodik a köldökzsinórba. A magzatvíz áramlása, lágy vagy erőteljesebb mozgása szintén küldi az üzeneteket a testfelszínről a központ felé. Ezek a magzati élmények fontos szerepet töltenek be a fejlődésben. Egyrészt serkentik az idegrendszer fejlődését, és hozzájárulnak a magzat testtudatának kialakításához, másrészt fontos első tapasztalatokat jelentenek az anya és a baba között, megalapozzák a biztonság zsigeri élményét.
Az érintés a megszületés után sem veszíti el fontosságát. Ma már tudjuk, hogy az első órákban megélt bőr-bőr kontaktus – az anya vagy apa és az újszülött csupasz bőrének érintkezése – oxitocinnal, hétköznapi nyelven csak szeretet- és kötődéshormonnak nevezett anyaggal árasztja el az agyat, ami segíti az összehangolódást. Az első pozitív érintésélmények szépen előhuzalozzák a későbbi biztonságos kötődés kialakulását, és megteremtik azt az érzést, hogy egy másik ember közelében lenni jó. És nem csak érzelmileg. Az érintés számos kedvező élettani hatással bír. Az oxitocin felszabadulása mellett képes a kortizol nevű stresszhormon csökkentésére, ami nyugtató hatással van az idegrendszerre. Egy lágy ölelés hatására harmonizálódik a szívritmus, csökken a vérnyomás, elernyednek a vázizmok, az egész test relaxált állapotba kerül. Ez természetesen az immunrendszerre is jótékonyan hat, aminek következtében csökken a fertőzések kialakulásának kockázata.
Menedék
Az érintés fontosságáról, sőt gyógyító hatásáról már a Biblia is beszámol, de a kézrátételes gyógyítás számos ősi kultúrában is megtalálható volt. A szomatoterápiák, vagyis testalapú terápiák közé tartozó terápiás megközelítés a haptonómia. Frans Veldman holland fizioterapeuta a második világháború alatt egy koncentrációs tábor fogjaként figyelt fel rá, milyen fontos szerepet játszik a túlélésben az érzelemteli kapcsolódás. A hatvanas években dolgozta ki a haptonómia módszerét, ami nem más, mint a lelki kapcsolódás művészete. Veldman úgy vélte, bizonyos érzelmi élményeinket szavakkal nem tudjuk kifejezni, ám az érintés által oldódhat magányélményünk, kapcsolatba kerülhetünk legbensőbb valóságunkkal, és megerősödhetünk létezésünk tudatában. Az érintés gyógyító hatását talán a szülőknek kell legkevésbé bemutatni. Aki ült már a gyereke betegágya mellett, pontosan tudja, jelenléte milyen fontos szerepet játszott a gyógyulásban. Ahogy Szabó T. Anna írja Édes anyadal című versében: „Anya az, aki ölel. / Érintése: gyógyulás.”
Talán soha annyira nem volt egyértelmű, mekkora szükségünk van az érintésre, mint a Covid-járvány idején. A kényszerű távolságtartást sokan megszenvedték. A járvány során jelentkező mentális problémák hátterében gyakran az úgynevezett érintésdepriváció állt. Talán emlékszünk még a világsajtót bejáró képekre, amelyek azt ábrázolták, ahogy kórházi betegek elszigeteltségérzését felfújható gumikezekkel igyekeztek csökkenteni. A bőr és az idegrendszer ugyan átmenetileg becsapható, ám a valódi testmeleg érintést semmi nem képes pótolni.
