Nők Lapja: Tíz évvel ezelőtt interjúztunk. Az a nap különleges volt az ön számára: akkoriban jött ki A legnagyobb hős, a Honeybeast dala – amit a lánya, Tarján Zsófia énekel. És aznap indultak A Dal című versenyen is.
Hernádi Judit: Az tényleg érdekes pillanat volt. Nemcsak a lányom életében, de az enyémben is. Ahogy megjelent a dal, sokaknak megmutattam. Nagyon tetszett.
A legnagyobb hős aztán az év legnagyobb slágere lett. Az elkövetkező tíz évben nagyot ment Zsófi. Benne volt ez akkoriban a pakliban?
Nem láttam előre, de reméltem, hogy így lesz.
Milyen volt ez az út? Hogy élte meg anyaként?
Hihetetlenül büszke vagyok a lányomra, és boldogsággal tölt el, hogy így alakult. De persze ez nem lehet könnyű, ha valakinek olyan anyja van, mint én. De azt hiszem, ezen most már túl vagyunk egy ideje, és örülök, hogy a lányom meglépte, amit meglépett. Rettenetes nyomás lehetett rajta, mert egy gyerek általában mindig több akar lenni, mint a szülője. Ez a belső kényszer rá tud nehezedni – főleg, ha ugyanabban a műfajban dolgozik. Könnyebb lett volna, ha, teszem azt, kiváló bőrgyógyász, mert akkor nincs összehasonlítási lehetőség. De végül úgy alakult, hogy hasonló szakmában indult el, mint én. Bár megjegyezném, hogy fest is. Nagyszerű lány!
Hogyan tudta támogatni a művészi pályán?
Nem tudok erre a kérdésre válaszolni, mert tevőlegesen nehéz ez. Sajnos néhányszor megpróbáltam irányítani, de jó ideje leszoktam erről. Főleg úgy támogatom, hogy hallgatok, és csak annyit mondok: csináld, amit szeretnél! Igyekszem hagyni, hogy a maga útját járja.
Nincs ott minden koncertjén?
A nagyobbakra általában elmegyek. A Budapest Parkban, az Erkelben vagy a Vígszínházban mindig ott vagyok. Ilyenkor leegyeztetem, hogy ne legyen ütközés a munkáimmal. Ezenkívül még a Kobuci Kertet szeretem, az nagyon kedves hely Budapesten. De most is meg fogom nézni, amikor a Balatonnál, Akarattyán játszanak. Éppen ott leszek.
A kis házban, a nyaralójában?
Igen.
Ahol nem sok időt tölt a nyáron, mert úgy látszik, elég sűrű a táncrendje: ezekben a hónapokban is rengeteget dolgozik.
Azért töltök ott is némi időt, mert amikor a Dunántúlon lépünk föl, mindig innen indulok.
Milyen ott, amikor egyedül van?
Isteni! Pesten is egyedül vagyok, és az is isteni! Nagyon szeretek egyedül lenni. Jóban vagyok magammal. Amikor pedig ki kell mennem a színpadra, akkor azzal foglalkozom, arra fókuszálok – és többnyire az is jó, még mindig szeretem. Most persze egy kicsit sokat játszom, és ez azért megterhelő néha. Főleg azért, mert nem csak a színpadra lépéstől kezdődik a munka: már előző nap, vagy akár két nappal korábban is elkezdek készülni. Újra el kell olvasnom a szövegemet, és felújítom magamban az egészet, hogy ne legyen probléma. Azt is átgondolom, mit kéne csinálni a színpadon – nem csupán a szövegre figyelek tehát oda.
Eljár – nézőként – színházba? Szerez-e még meglepetést bármi a színpadon?
Igen, járok színházba, és néha elképesztően jó előadásokat látok! Akkor tele leszek energiával és örömmel, de ez nem fordul elő olyan gyakran, mint szeretném.
És ha ön játszik?
Időnként akadnak váratlan helyzetek. Mindenesetre ha munka közben meglep valami, akkor hamar túl leszek rajta, mert bármi történjen is, akkor kizárólag arra koncentrálok, hogy meg kell oldani a feladatot.
Ősszel mutatják be A legenda háza című színdarabot az Orlai Produkcióval. Egy visszavonult legendás színésznőt játszik, akinek az isten háta mögötti házába érkezik egy nála harminc évvel fiatalabb filmes. A színdarab sillabuszában azt olvasni: az erős nőkről szól. Milyenek az erős nők?
Olyanok, akiknek nagyon is lényeges dolog az életükben a hivatásuk. Tulajdonképpen kár – sőt, inkább baj –, hogy azt kell mondani: nők. Azt kellene inkább mondani, hogy emberek. Ez a darab egy kicsikét azokról a nőkről szól, akik áldozattá válnak, abúzus áldozataivá. Klasszikus metoo-helyzetben, aminek persze sokféle fokozata van: gyenge, közepes, erős. Harminc éve nálunk is teljesen más világ volt, de akkor abban éltem, beleálltam és tettem a dolgom. És nem voltam áldozattípus. De ha elkezdem megkapargatni az életemet, tulajdonképpen rájövök, hogy én is kerültem ilyen helyzetbe vagy a közelébe. Ám mivel engem nem igazán bántottak ezek a dolgok, azonnal megoldottam őket, és baromi hamar túl voltam rajtuk. Talán azért, mert én úgynevezett erős nőnek számítok, és ezért az életemet mindez nem határozta meg. Vagy legalábbis nem azzal foglalkoztam, hogy meghatározza-e. Aztán persze lehet, hogy meghatározta, és lehet, hogy nem itt tartanék, ha a világ nem lenne olyan, amilyen.
