Néhány évvel ezelőtt lettem figyelmes a Facebookon egy Backpack Running – Random act of kindness (hátizsákos futás – spontán kedvesség) nevű kezdeményezésre. Arról szólt, hogy minden vasárnap reggel összegyűlt néhány elszánt futó a fővárosban a Jászai Mari téren, hátizsákjuk szendvicsekkel, kávéval, csokiszeletekkel megpakolva, kifutottak a Margitszigetre, majd tettek egy nagy kört a belvárosban is, és szétosztották hátizsákjuk tartalmát az utcán élőknek. Kellett jó néhány hét, hogy rávegyem magam, hogy csatlakozzam hozzájuk. Mind a vasárnap hajnal, mind a csupa idegen, mind a hajléktalan emberekkel való kapcsolat kívül esett a komfort-zónámon. A futáson kívül egyedül a szendvicskészítésben voltam magabiztos, úgyhogy egy szombat este összedobtam néhányat, és másnap reggel odamentem a Facebookon meghirdetetett találkozópontra. 

Láthatóvá válik a láthatatlan

Futás közben az ember sok mindent lát, főleg ha a városban rója a köröket. Ha pedig sokszor fut ugyanazokon a helyeken, előbb-utóbb felismeri azok állandó pontjait. Sajnos a hajléktalanok ezek közé az állandó pontok közé tartoznak. Valószínűleg ez szúrt szemet kis híján tíz évvel ezelőtt Botka Gábornak, a kezdeményezés ötletgazdájának is. Eleinte egyedül futott a városban, látta a hajléktalanokat, úgyhogy megpakolta a hátizsákját élelemmel, és elkezdte szétosztani közöttük. Később meghirdette a Facebookon, hogy lehet hozzá csatlakozni, és így tettek néhányan, közöttük én is. 

Emlékszem, először egy télen futottam velük, tíz kilométert tettünk meg nagyjából másfél óra alatt, legalább nyolc-tíz hajléktalancsapatnál megálltunk. 

Amikor kellemesen elfáradva, kevésbé kellemesen átfagyva és egyre éhesebben tartottam hazafelé, életemben először igazán belém hasított, milyen lehet az utcán élni, és ahhoz képest milyen az én életem. Hogy én most hazamegyek, beülök egy kád meleg vízbe, és megreggelizem. Milyen magától értetődő komfort, és közben micsoda elérhetetlen luxus azoknak, akiknek szendvicseket osztottunk!

A hátizsákos vasárnapi futók nem számítanak szervezetnek, nem terjeszkednek, teljesen civil kezdeményezésként működnek. Ez azt is jelenti, hogy önerőből dolgoznak, csak magukra számíthatnak. Mindenki annyi ételt csomagol, amennyit tud, és akkor csatlakozik, amikor tud, nincsenek kötelezettségek.

És jön a Coldplay

Néhány év kihagyás után június közepén újra részt vettem egy futáson. A helyzet közben nagyon más lett. Sokkal kevesebben jönnek, mint az elmúlt években, a hajléktalan emberek pedig már a Jászai Mari téri találkozópontra odasereglenek. A hátizsákokban lapuló ételek így sokszor már ott elfogynak, ilyenkor futásra nem is kerül sor. Ezen a bizonyos vasárnapon azonban egy kis extrában részesülünk: a futók tábora egy alkalom erejéig erősítést kap, ugyanis a júniusban Budapesten koncertező Coldplay együttes minden városban, ahol fellép, támogat egy-egy jótékonysági akciót. Így a megszokott csapat mellett a zenekar turnépólójába öltözött önkénteseket is lehet látni, többen itt élő külföldiek, akik a világhírű banda kezdeményezésére korán keltek és eljöttek. 

De látok két ismerős arcot is, akik már akkor a csapat tagjai voltak, amikor évekkel ezelőtt én is csatlakoztam néha. 

– Mostanában kimondottan kevesen vagyunk. A vasárnap kora reggel nem könnyű időpont – meséli az egyik ismerős régi arc, Gy. Szabó Csilla, a kezdeményezés egyik mostani vezéregyénisége. – De a hajléktalanok ilyenkor még a szokottnál is nehezebben jutnak ételhez. 

Most Csilla az egyik legbiztosabb pont a csapatban, egyedül él, a gyerekei már felnőttek, külföldre mentek. Ő szinte minden alkalommal itt van, már csak azért is, mert tudja, mindig nagyon várják őket. Ha nem jön, lelkiismeret-furdalás gyötri. 

– 2017-ben húsz év után hazaköltöztem külföldről, frissen váltam el, sokáig kerestem magam és a helyem itthon – meséli. – Emlékszem, az úszó Késely Ajna osztotta meg a Face­bookon az egyik ilyen eseményt, így lettem rá figyelmes. Nekem mindig fontos volt, hogy tegyek valamit másokért. Amikor hazajöttem, új értelmet kerestem az életemnek. Majdnem egy évig hezitáltam, mire vettem a bátorságot, hogy először elmenjek egy ilyen futásra. Még pont találkoztam az alapítóval, talán két alkalommal együtt futottunk, aztán ő kiszállt, mert érzelmileg telítődött.

– Amit mi csinálunk, az ösztönös és spontán. Lélekből és szívből jön, és nem hiszem, hogy sokat hibáznánk – folytatja Csilla. – Velem az elején megtörtént néha, hogy túl közel engedtem magamhoz ezt az egészet, és az újakra általában rá kell szólni, hogy tartsák a távolságot, mert magunkra is vigyáznunk kell.

Élet és halál az utcán

A hátizsákos futók, főleg, aki rendszeres tag a csapatban, gyakran találkozik a halállal. 

– Az utcán gyorsan halnak az emberek – mondja Csilla, és azt is hozzáteszi, hét-nyolc embert már biztosan elgyászoltak. – És a csapatból is elvesztettünk egy nagyon fontos tagot. Máté István, becenevén Stu egy multinál dolgozott, amikor elkezdett velünk futni. A vasárnapi körök hatására azonban otthagyta a munkahelyét, és elment a Golgota Ellátóba szociá­lis munkásnak, majd létrehozta a Mentés Másként Alapítványt. (A Golgota egy nappali ellátó hajléktanok számára, a Mentés Másként pedig szintén hajléktalanoknak vagy szociálisan rászorulóknak próbál hosszú távú segítséget nyújtani – a szerk.) Stu halála a hírekben is szerepelt, túrázás közben lezuhant egy szakadékba tavaly novemberben Horvátországban. Balesetének híre az egész csapatot és az ismerős hajléktalanokat is hihetetlenül megrázta. Ahogyan az is megrázó, amikor a hajléktalanok közül hal meg valaki. Élt egy bácsi a Margitszigeten, akihez kötődtünk. Nem vasárnap volt, de egyikünk épp a szigeten futott, amikor rosszul lett, ő hívott hozzá mentőt. A bácsi végül meghalt a mentőben, de legalább élete utolsó pillanataiban nem volt egyedül, ott volt vele egy futónk. Vagy szintén a szigeten élt egy pár, akiknek egy szervezeten keresztül sikerült otthonhoz jutniuk.­ Mi szereztünk nekik bútorokat, és intéztük a költözést. Később meg is hívtak minket a lakásukba, igazán aranyosak voltak. Nem sokkal később kiderült, hogy az egyikük, Marika rákos. Amikor kórházba került, mindig tartotta velük valaki a kapcsolatot. Egy nap valamelyikünk beírta a chatcsoportunkba, hogy Marika nagyon rosszul van. Egy órán belül négyen-öten bent voltunk a kórházban, és ott maradtunk estig, amíg meg nem halt. A hamvasztás árát is mi adtuk össze, és együtt szórtuk a hamvait­ a Dunába. Nehéz volt, de ezáltal köztünk is erősödött a kapocs.