Az emberélet útjának feléhez ­­értél.­ Szívből gratulálok. Hogy ­ünnepelted?

Már egy kicsit túl is vagyok a felén, idén töltöttem be az ötvenet. Egy csodálatos utazással ünnepeltem, elmentem a párommal Venezuelába. Dél-Amerika a szívem csücske, már ötödik éve járok vissza oda. Voltunk Ecuadorban, Kolumbiában, Peruban, és most Venezuelára esett a választásunk. Bakancsos túrát képzelj el, sok sátorozással és egy kiváló helyismeretű magyar túravezetővel. Tudja, melyik kiskocsmába kell betérni, ismeri az indián törzsfőnököket, de a smaragdbányák cézárát és néhány veszedelmes figurát is. Nyugodtan rábízhattuk magunkat. Az idei utazás volt az eddigi legnehezebb, de egyben legizgalmasabb is. A születésnapomon éppen egy indián faluban időztünk, ahol a társaim megtanultak a tiszteletemre egy törzsi köszöntőéneket, aztán az indiánok még zenéltek nekem, és a végén a főnök felesége megajándékozott egy bogyókból készült nyaklánccal. Mit kívánhattam volna még? 

Ilyesmi tényleg nem mindenkinek adatik meg. De nem veszélyes túrák ezek? 

Nézőpont kérdése, kinek mit jelent a veszély. Nem mondom, hogy nem akadt el időnként a lélegzetem, amikor négykézláb kapaszkodtunk fel a sziklákon a Roraima-hegy csúcsáig, vagy amikor a dzsungelben elcsúsztam, és kis híján beletenyereltem egy óriási tarantula pókba. Vagy amikor Kolumbiában a fegyveres gerillák területén áthaladva az ablakot sem húzhattuk le az ­autóban. De én ezeket kalandnak fogom fel, és még sosem esett bajom. Egyébként is szeretek átlépni a saját árnyékomon, csak minél többet megtapasztaljak a világból. 

Miért is nem lep ez meg? Hiszen a Rumini-mesék írójával beszélgetek! 

Jó helyen kapiskálsz, többször gondoltam már, hogy egy kalandor veszett el bennem, de sokáig a meseírásban vezettem le a kalandvágyamat. Már gyerekkoromban nagy feszültséget keltett bennem az ellentmondás, hogy miközben világutazó, síoktató meg kaszkadőr szerettem volna lenni – utóbbira úgy készültem, hogy a játszótér mászókáin állva szaladtam végig, és állandóan fára másztam –, a lelkem mélyén mindig ott szunnyadt a vágy a nagycsaládra is. Soha nem felejtem el a balatoni nyarakat, amikor a két húgommal meg az unokatestvéreimmel egész vakáción át bandáztunk, ami Budapesten a lakótelepen folytatódott. Mindig is társasági ember voltam, ezért is fontos számomra a család. Már egyetemista koromban megszületett a nagyobbik lányom, őt pedig még két lány és egy fiú követette. Négy gyerek mellett pedig nem nagyon lehet utazgatni. Meg kellett várnom, hogy felnőjenek. 

Esküdni mertem volna, hogy te vagy az az ember, aki már gyerekkorában azt felelte a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre, hogy író!

Az írók számomra halott bácsikat jelentettek, akikről az iskolában tanultunk. Közben meg, ha nem is tudatosodott, már háromévesen is meséket „írtam”. Amikor anyukám befejezte az esti mesét, és lekapcsolta a villanyt, én tovább szőttem a történeteket. Később leírtam és le is rajzoltam a meséimet, majd összefűztem a lapokat, és odaadtam neki megőrzésre. Elég hamar rájöttem, hogyan kell úgy továbblendíteni a történetet, hogy fennmaradjon a feszültség. Később, amikor magyar–angol szakos egyetemista lettem, besegítettem anyukámnak a színházszakkörbe. Kiváló pedagógusként ugyanis elhatározta, hogy összetrombitálja a srácokat a lakótelepen, inkább játsszanak színházasdit vele, mint hogy egymást gyepálják. Éppen Artúr király mondakörével foglalkoztam az egyetemen, és támadt egy ötletem: írok én annyi lovagot a kerek­asztal köré, amennyi fiú a szakkörbe jár, már csak egy Ginevrát kell melléjük keríteni! Óriási siker lett az előadás, a srácok telekoreografálták párbajokkal meg verekedéssel, én pedig rákaptam a darabírás­ra. Akkor határoztam el, hogy a bölcsészkar elvégzése után felvételizem a Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakára. Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert időközben megszületett az első gyermekem, Lilla.

Jól sejtem, hogy neki írtad az első Rumini-mesét? 

Sokat köszönhetek Lilunak. Folyamatosan követelte tőlem a saját meséket, miközben én igyekeztem kortárs szerzőket is felkutatni. De sajnos éppen akkorra ért pályája végére a nagy generáció, Lázár Ervin, Csukás István, Nemes Nagy Ágnes, Janikovszky Éva, és még nem kezdett el alkotni az új nemzedék. Lilu kisgyerekkora pont erre az időszakra esett. Egyik nap, emlékszem, már a huszadik mesét követelte, azzal, hogy mindenképpen egy kisegérről szóljon. Na jó, adtam be a derekam, kisegér lesz a főhős, de cserébe szabadon szőhetem a történetet, hogy az én kalandokra sóvárgó fantáziám is kielégüljön. Ő lett Rumini. 2006-ban jelent meg az első kötet, és azóta már a tizediknél tartok. Bár az utolsó megjelenésnek is van már néhány esztendeje. 

Tegnap elmentem könyvtárba, kíváncsi voltam, mit találok a nevednél. Legalább nyolcvan kötet sorakozott a polcokon. 

Azért ez ne tévesszen meg! A Maszat-sorozat vagy a Lenge Mini könyvek kicsiknek szóló meséi hamar elkészülnek. A hosszabb könyvek megírása persze időigényes, de én imádom ezt csinálni, írás közben vagyok igazán elememben, a munka minden percét élvezem. Sokszor pihenés helyett is írok, ahogy tettem annak idején, amikor a gyerekeim aludtak. Most, hogy felnőttek, már könnyebb dolgom van, hiszen a fiam is mindjárt tizenhét éves. (Emlegetett tini ebben a pillanatban jelenik meg a lépcsőn, mondván, farkaséhes. Az édesanyja elmosolyodik, és a konyhára mutat: szolgáld ki magad!)