Ki nem mondott külső és belső elvárásunk, hogy egy baba érkezésének örüljünk. Negatív érzelmeink kimutatására egy bevett módunk van: aggódunk, de azt is csak mértékkel, például azon, hogy a baba és az anyuka egészséges legyen.
A leendő szülők vergődhetnek súlyosabb kétségek közt is: akár hogy megtartsák-e a babát. A kismama félhet a szüléstől, a szoptatástól, a teste átalakulásától. A gólyahír ezerarcúbb dilemmákat hozhat, ezeket viszont többnyire már magunkban tartjuk, hiszen sokszor szégyent élünk meg már csak attól is, ha észleljük őket. 

Nem azt állítom, hogy egyből ki kell mondanunk mindent, de természetes, hogy érzékenyen és nem mindig pozitívan érint minket egy szerettünkkel történő változás. Gondoljunk csak arra, mikor egy közeli családtagunk külföldre költözik, vagy elhagyja a családi vállalkozást, hogy sajátot alapítson. Úgy képzelem, régebben a fonóban, a sarki boltban vagy a ház előtti padon több helyzet és idő adódhatott barátokkal, sorstársakkal kibeszélni ezeket a lelkileg megpróbáló helyzeteket. Kicsit képzeljük oda magunkat arra a ház előtti padra, és bátran meséljük el olyasvalakinek, aki közel áll hozzánk, hogy nem feltétlenül csak és kizárólag örömöt érzünk az örömhír kapcsán. Nem vagyunk rossz emberek attól, ha rágódunk azon, hogyan fogja átírni a saját életünket egy új élet. A családi dinamikát, a szerepeket is formálja, sőt az identitást is. És nem csak a közvetlenül érintettekét: a nőből és férfiból szülő válik, de a testvérből is nagybácsi, a szülőből is nagyszülő alakul. 

A levelet olvasva eszembe jutott egy nő kliensem, akinek a húga előbb lett várandós, mint ő, és ez annyira megpróbálta, hogy hónapokig dolgoztunk a témán. Beugrik két nagymama is, akik mindketten arról meséltek nekem, milyen erős bűntudatuk volt attól, hogy unokájukat a kezükben tartva pillanatokra átsuhant rajtuk, hogy a kisbaba az övék. 

Kevesünknek adatott meg idősebbeket hallani arról, hogy egy nő mennyire összetett érzésekkel élheti meg azt, amikor átadja a termékenységi stafétabotot gyermekének.