Az izgatott tömeg, amely egy karnyújtásnyira a Champs-Élysées-től, Denise René galériájában gyülekezett 1955. április 6-án, még nem tudhatta, hogy művészettörténeti jelentőségű eseményen vesz részt. A kritikusok úgy tartották számon a La Boétie utcai kicsiny kiállítóhelyet, mint a Párizsban ritkaságnak számító „hideg művészet”, azaz a „németes” geometrikus absztrakció titkos szentélyét. A kiállításmegnyitóra érkező látogatók rajzoló robotkarok, lebegő üveglapok, plexitáblák és szemkápráztatóan pörgő korongok fekete-fehér, „sakktáblamintás” tárházában sétálhattak körbe. Ez a forradalmi bemutató A mozgás (Le Mouvement) cím alatt vezette be a köztudatba a mozgáson alapuló művészet, azaz a kinetizmus fogalmát.
A hamarosan legendává vált csoportos tárlat koncepciója Victor Vasarely fejéből pattant ki, aki a kiállításhoz kapcsolódó kiadványában, egy olcsó, sárga papírra nyomott írásában az egyedi műtárgy helyére lépő sokszorosított művek új korszakát hirdette. És bár nem mindenben lett igaza, számtalan jelentős megállapítást tett Sárga kiáltványként elhíresült szövegében. Például hogy „a jelen művészete a nagystílű és igény szerint újrateremthető formák felé halad, a jövő művészete vagy közkinccsé válik, vagy nem lesz művészet többé”. A sokszorosítás és a közkinccsé tétel Vasarely két kulcsfogalma, amelyen keresztül megérthetjük gondolkodását, és a szitanyomatok, azaz az eredeti művekről készített professzionális másolatok jelentőségét.
Precíz ember, precíz napirenddel
Ugyan ma mindenhol az 1906-os év szerepel Vásárhelyi Győző születési dátumaként, ez csak egy öregkori, a Figarónak adott interjúja után derült ki, mivel évtizedekig megtévesztő módon az 1908-as születési dátumot használta – igazából nem tudjuk, miért. Pedig a grafikusból lett festőművész precíz ember volt, elegánsan, hibátlan öltönyben, fehér ingben, sötét nyakkendőben járt. Pontos munkarend szerint alkotott, reggeltől estig, napirendjében még az étkezések is óraműpontossággal követték egymást. Ahogy unokája, Pierre regényes életrajzában lejegyezte, szerdánként báránymirigyet szolgáltak fel számára gombás provanszál raguval, vasárnaponként pedig gyöngytyúkot sült paradicsommal.
Persze nem mindig volt része ilyen jólétben a Pécsett született, majd huszonnégy éves koráig Budapesten élő művésznek, aki, Picassóhoz hasonlóan, elképesztő rajztudásával már hétévesen elkápráztatta rokonait. Francia és német nyelvű üzleti levelezést tanult, kereskedelmi iskolai érettségit tett, közben egy festészeti szabadiskolába járt, ahol virtuóz rajztehetsége teret kaphatott. Hogy fenntartsa magát, reklámgrafikusi megbízásokat teljesített, és segédkönyvelő is volt, de az orvostudományi egyetem esti kurzusaiba szintén belehallgatott. Bortnyik Sándor festőművész magániskolájában két éven át a Bauhaus művészeti-építészeti irányzat elvei mentén tanulmányozta a modern művészetet, majd 1930-ban a siker és a pénz reményében elhagyta az országot. Párizsban nyomdáknak végzett reklámgrafikai munkákat, és itt vette el a vele utazó, még Budapesten megismert tervezőgrafikust, Spinner Klárát, akitől két fia született. 1939-ben a párizsi Flore kávéházban találkozott Denise Renével, aki egyrészt a szeretőjévé, másrészt a galériásává vált. Közösen találták ki egy formabontó, új művészeket felvonultató galéria profilját a világháború után. Vasarely első kiállításai ide köthetők, sokáig dolgoztak együtt, de nagyjából a hatvanas évek közepétől már nem volt szüksége egy galéria háttértámogatására. Azt csinált, amit csak akart.
Mozgás és vibrálás – itt az op-art
A párizsi évek alatt művészetét tisztán mértani alapokra helyezte. Céljává vált a teljes leegyszerűsítés, amely mégsem az alkotás elszegényedését hozta magával, hanem a színek, fények és formák által az optikai benyomások felerősítését, az érzékelés teljes eszköztárának mozgósítását, ami a nézőre a lehető legerősebb hatást teheti.
Vasarely úgy gondolta, a korábban egyedi képeket készítő „táblaképfestők” korának vége. Az egyedüli példány mítosza lejárt, és az ötvenes-hatvanas években új alkotók kezei között új művészet születik. Ahogy Fajó János festőművész, alkotótársa mondta róla: „terjeszkedni akart, meg akarta szállni a világot” – és ez sikerült is neki.
Vasarely 1953-tól kezdve készített szitanyomatokat, még mielőtt Andy Warhol és az amerikai pop-art világhírűvé tette volna a technikát. Az eredeti művek professzionális nyomdai másolatai (a művész által számozva, aláírva) önálló életre keltek, elindultak világhódító útjukra – jelentős bevételt hozva. Vasarely abban hitt, hogy így demokratizálhatja a művészetet: a festményeihez tökéletesen hasonlító művek – jóval olcsóban – ugyanazt az esztétikai élményt nyújtják a nézőnek, tehát az is együtt élhet egy műtárggyal, aki nem engedhetné meg magának, hogy az olajfestményeket megvásárolja.
