Nyáron sokat vonatozom egyedül. Szeretem, ahogy imbolyog a vagon, recseg a hangosbemondó, szakadozik a 4G, a térerő, dolgozni nem lehet, telefonálni sem. Ez a két óra csak az enyém. Ilyenkor tudok úgy istenigazából belemerülni egy könyvbe, vagy ha túl fáradtak a szemeim, a tájba. A gyerekkorom óta tökéletesített játékot játszom: az ablak előtt elsuhanó képekből kiragadok egy-egy szimpatikus épületet, és kitalálom, milyen életem lehetne ott. Mi lenne, ha egy részem itt és most leválna rólam, és párhuzamosan abban a másik valóságban folytatná? És akkor hosszabb-rövidebb ideig én bizony megugrom a lehetetlent, és egyszerre vagyok két helyen. Így voltam kecskepásztor fakunyhóban az erdélyi hegyek között, szobrászművész a rózsakerttel körülvett kúriában, üzletasszony a vasúti sínekre néző, csupa üveg tetőlakásban. Ismerős? Biztosan a kedves olvasó is játszott már hasonló játékot. Félreértés ne essék, ez nem menekülés, én nem tartom annak. Mint ahogy egy magával ragadó sorozat, film vagy könyv, újságcikk sem az. Csupán lehetőség, hogy – amíg a párhuzamos dimenziók közötti átjárót meg nem találjuk – tágítsuk, színesítsük a világunkat, kellemetlenkedés nélkül bekukkantsunk mások életébe, hátha ezáltal a sajátunkat is sikerül jobban megérteni. A lelassuló nyári hetekben több időnk van a játékra, használjuk ki. Ez a lapszám lelkesítő, derűs történeteivel jó is lesz kiindulópontnak!