A gyerekeim mindig csúfolnak azért, mert a reptéren akarok lenni már három órával a gép indulása előtt. Nemcsak a biztonság kedvéért, hanem mert élvezem, hogy nem kell hasznosnak lennem, és kedvemre bámészkodhatok. A képet árnyalja, ha a nyaralás végén, egy egész napos barcelonai városnézés után kell várakoznom, és megbékélnem azzal, hogy az este fél tízre kiírt repülő több órát fog késni, így nem biztos, hogy aznap éjjel hazajutunk. 

Nyilván tudtuk, hogy mi a helyzet az európai légtérben, vittünk elemózsiát, a gyerekek örültek a wifinek, én olvastam, a férjem meccset nézett, körülöttünk azonban a helyzet óráról órára fokozódott. Éjfél előtt – amikor már a reptéri boltok és az éttermek többsége is bezárt – ingerült szópárbajokat lehetett hallani mindenhonnan, és az utasok egyre dühödtebben kérték számon a légitársaságok alkalmazottait. Nagyon büszke voltam magunkra, hogy mi bezzeg milyen elegáns lazasággal kezeljük a szituációt,­ de amikor megláttam négy középkorú párt önfeledten flamencót táncolni, akkor rájöttem, hogy van hová fejlődni. Két gitáros játszotta a talpalávalót, a jól összeszokott párok pedig farmerban, bermudában, sportcipőben járták a táncot, kasztanyettával adva a ritmust. Ugyanabban a helyzetben voltak, mint mindenki más, de – a teljesen felesleges, zéró eredménnyel kecsegtető – hőbörgés helyett jól érezték magukat. A produkció végén hatalmas tapsvihar volt a jutalmuk, és a véletlen verbuválta közönség tagjai mosolyogva mentek vissza a kapukhoz. 

Régóta hiszem, hogy alapvetően a hozzáállásunk határozza meg a saját megélésünket, és ezért van, hogy ugyanaz a kirándulóhely, időjárás, ország, látnivaló, olimpiai megnyitó az egyiknek örömöt szerez, a másikat felbosszantja. Vehemensebb időszakaimban egészen odáig megyek, hogy kétféle ember van: az egyik azt keresi, minek örülhet, a másik meg azt, mibe köthet bele. Én az első csoportra szavazok; sokkal több flamencotáncosra lenne szükségünk, mert ők a környezetüket is boldogabbá teszik, és arra tanítanak bennünket, hogyan kellene élni az életünket.