„Anya, Stefivel meg kell beszélnünk, hogy mi lesz a táborban” – mondta Nóri lányom oviba menet, amikor jó néhány éve eldőlt, hogy életünkben először ellátogatunk a keszthelyi családi sporttáborba. 

El nem tudom képzelni, miről dumáltak az ovisok, de egyben biztos vagyok: ahogy ő, úgy én sem sejtettem, hogy nem egyszerűen tornázni fogunk a családi sporttáborban, hanem egy új univerzumot fedezünk majd fel. Több generáció együtt, kicsik, nagyok, közepesek, egy héten át együtt sportolnak, esznek, alszanak, buliznak – felér egy fesztivállal.

Mikor a tábornyitón beléptem a tornacsarnokba, és megcsapott a tornaszőnyegek izzadság-, por- és bátorságszaga, és megláttam a mesebeli fafödémzetét a címerekkel, a nyitott könyvet és a két keresztbe tett súlyzót, tudtam, tényleg itthon vagyok, a tudás és a testkultúra templomában. 

A gyerekeimet talán még soha nem láttam ennyire felszabadultan túrázni, bukfencezni, labdázni, futni, élvezni a mozgást és a nonstop társasági létet. Az elmúlt években, míg kicsik voltak, és folytonos törődést igényeltek – „anya, hol van a fürdőruhám, hol az úszógumim, az alvómacim, éhes vagyok, szomjas vagyok, hol a sapkám” –, mindig azt képzeltem, hogy ha majd nagyobbak lesznek, én végre mindennap minden edzésbe bekapcsolódok majd. A kínálat ugyanis végtelen: csikung, pilates, jóga, kosárladba, röpi, kézi… Mikor idén kiderült, hogy a kis- és nagykamasz lányaim inkább a barátaikkal mennek nyaralni, és magamban megyek a sporttáborba, éreztem, eljött az énidőm!

Fekete öves pakoló vagyok, egy hosszabb családi elvonulásra már hetekkel előtte megkezdem a készülődést, azért, mert élvezem. A tábor egy kollégiumban van, tehát majd’ a fél háztartást vinni kell: kiskanál, nagykanál, edények, vízforraló, melegszendvicssütő. De most, hogy a gyerekek nem jönnek, gondoltam lazán, nekem minek kéne bármi?! Egy tornacsuka, két póló, egy törülköző, és passz. Odaérve persze kiderült, hogy nekem is kell enni, sőt inni is, sőt fogat mosni, de nem készültem: otthon maradt a fél háztartás, a gyerekekkel együtt. Nem volt nálam se fogkrém, se villa, se egy kanál, egy tányér, se egy rendes kéztörlő, semmi. Ezeket persze mind lehet kölcsönkérni, és adtak is. ­Elmentem a boltba bevásárolni magamnak, és nagyon meglepődtem, amikor a joghurtok előtt állva váratlanul elbőgtem magam: ó, ez a banános-epres joghurt a Kicsi kedvence, a sztracsatellás a Nagyé, a Nagy szereti a görögdinnyét, de magamnak nem veszek egy egészet… A Kicsi szereti a sárgát, de az is túl nagy nekem… 

Hirtelen mindent túl nagynak és túl soknak láttam a közértben. 

És az edzések is: szörnyű lustaság tört rám. Képtelen voltam délután levonszolni magam a tornacsarnokba, inkább sóvárogva bámultam a Balatonban fröcskölő, lubickoló családokat, amint színpompás, felfújható állatokról ugrálnak a vízbe. 

Ilyen lenne a vágyott szabadság, ennyire nehéz kezdeni vele bármit?!