Nők Lapja: Tavaly jól ránk ijesztett, egy egész ország drukkolt, hogy felépüljön a betegségéből. De hál’ istennek most jó színben látom.
Gálvölgyi János: Tudom, úgy nézek ki, mint egy NDK-s turista. Nyaralni voltunk a feleségemmel, és rákvörösre égtem. Van rajtam egy kis smink, mert az előbb fotóztak, az tompítja. Olaszországban borzalmas hőség volt, kibírhatatlan… Lehet, hogy egyáltalán nem is kéne utaznunk. Itthon is gyönyörű helyek vannak, és estére legalább lehűl kicsit a levegő. Csak a tenger! Az hiányozna. De hát ne legyünk telhetetlenek… Ami meg a betegséget illeti, azt hagyjuk, rég volt! Pontosabban, ha már kérdezi, szeretnék eloszlatni egy félreértést, annyi sületlenséget hordtak össze a lapok. Ez nem volt más, mint egy bakteriális fertőzés, ami megtámadta a tüdőmet. Nekem, aki gyerekkorom óta azonnal megtörölközöm fertőtlenítő kendővel, ha valakivel kezet fogok! Még édesanyám tanított rá, aki ápolónő volt. Szóval egyik délután rosszul lettem, és három napig se kép, se hang. Amikor magamhoz tértem, kérdezem az orvost: mi volt ez? Azt felelte: egy baktérium. Bárki benyalhatja a levegőből.
Az idei nyarat azért lazábbra vette?
Nem mondhatnám. Július 9-ig próbáltuk a Pintér Béla Társulattal az új előadást, most van egy szünet, de szeptember elején folytatjuk, mert októberben premier. A címe: Idegen Test. Pintér mindig a társulata színészeire írja a szerepeket, tehát az, amit ebben az előadásban játszom, direkt rám van szabva. Különleges élmény. Én azelőtt mindig kőszínházban játszottam, előbb a Tháliában, aztán a Madáchban. Ott ilyen nem volt.
Meg is lepett, hogy ezúttal független színházhoz szerződött.
Engem is. De a Madách Színháztól el kellett válnom, pontosabban inkább a színház ment ki alólam, mert ott már csak musicaleket játszanak, az pedig a fiatalok műfaja. Nem rosszallásból mondom, tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen előadás milyen heroikus munkával jár, végig kell táncolni, énekelni az egészet. Pintér Béláéknak már nézőként is nagy rajongója voltam, de járok a Jurányi Házba is, és hihetetlen alakításokat tapasztalok. Nemrégiben láttam egy előadást, négy fiatal színész játszott benne, odavoltam a gyönyörűségtől. Gondolkodtam, most hogy menjek be hozzájuk. Mit mondjak nekik? Hogy ügyesek vagytok? Nehéz lenne szavakba önteni, micsoda katarzist éltem át. Igazságtalannak tartom, hogy ezeket az alternatív előadásokat kevesen láthatják.
Szóval nem osztja azt a véleményt, miszerint a régi nagy színészek voltak az igaziak?
Ugyan! Hát mitől lettek ők nagyok? A televíziótól. Az én generációmnak iszonyú mázlija volt. Először is a szocializmusban még csak egy csatorna volt, annak minden előnyével és hátrányával, mert mindenki kénytelen volt ugyanazt a műsort nézni, másrészt minden este remek tévéjátékokat, ragyogó színházi előadásokat, kabarékat lehetett látni. Márpedig aki a tévében szerepelt, azt másnap már négymillióan ismerték. Ma meg, ha hazaesek előadás után, a nejem megőrül, mert bőszen kapcsolgatom a távirányítót, de semmi nézhetőt nem találok. Csak furcsa vetélkedőket, amikből tanulni nem lehet. És engem nem is szórakoztat, hogy civil emberek kivetkőznek magukból, ugrálnak, galambot nyelnek. Ezt hívják ma kultúrának. Ami meg valóban kultúra, abból a televíziók nem kérnek.
Kevés népszerűbb színészt ismerek önnél, még ma is tízezrek szórakoznak a május elsejei Felvonulók kérték paródiáján.
Holott én közben a színházban a legkülönfélébb drámai előadásokban játszottam, de ezeket az emberek nem is tudják. Nem baj. Most a nyaraláson, Olaszországban három alkalommal is előfordult, hogy odajöttek hozzám, és mindhárman azt mondták: rajtam nőttek fel. Meg hogy köszönik. Jólesik… De hadd folytassam az előző témát. Én az új magyar filmeket is nagyon szeretem. A Jávor Pálok is csak azért lehettek olyan híresek, mert kitűnő magyar filmekben játszhattak főszerepet. Ma meg készül egy olyan ragyogó magyar film, mint például a Lefkovicsék gyászolnak, legutóbb azt láttam, játsszák néhány napig, majd elfelejtik. Régen úgy volt, hogy a nagy mozikban pár hétig játszottak egy filmet, és utána ment a kis mozikba. De mára a kis mozik is eltűntek, maradtak az „étkezőhelyiségek”, ahol egy komplett vacsorát elfogyasztanak mellettem, és utána még szunyókálnak is egyet a film alatt. Az ember komolyan úgy érzi magát, mint egy kocsmában.
Nemrég jártam a londoni nemzeti színházban, ahol előadás alatt söröztek az emberek.
Tudom, sajnos. Tíz-húsz éve néha én is vettem itthon londoni előadásokra jegyet, kivittem magammal ruhazsákban négy-öt öltönyt, hat inget, nyolc nyakkendőt, és este az előadásra szépen felöltöztem. Erre a jobb oldalamon egy japán ült fürdőgatyában, a balon meg egy angol joggingban. Hát ez hogy van? Megfejtettem. A britek egész nap öltönyben rohangálnak, egy angol úriember ma is keménykalapot és esernyőt hord, számukra az a kikapcsolódás, ha végre melegítőt húzhatnak. Régen más volt. Ünnepnek számított egy-egy színházi este, amit az ember megtisztelt azzal, hogy kicsípte magát.
Honnan ered a színház iránti rajongása?
Születési hiba.
Jól hangzik.
De tényleg, égi jel volt. Öt-hat évesen a nagymamám minden vasárnap elvitt a templomba, és én ott csodálkoztam rá, hogy a világ két részre oszlik. Vannak a jelmezesek, a pap meg a ministránsok, oda mi nem mehetünk, és vagyunk mi, a gyülekezet. Aztán amikor a pap a mise után civilben kijött, láttam, hogy az csak egy szerep. Annyira megtetszett, hogy otthon bezárkóztam a szobámba, és eljátszottam az egész misét. Minden szereplőjét. A végén még az ostyát is kiosztottam a szekrénynek, az asztalnak meg a székeknek. Olyan csendben voltam, a szüleim azt se tudták, hol vagyok. Rettentő szemérmes gyerek voltam. De az igazi színházi élményt a Fővárosi Nagycirkusz meg a régi Csárdáskirálynő jelentette. Be is jelentettem a szüleimnek, hogy vándorszínész leszek. Azt felelték, jó, de akkor többet nem kell hazajönni.
És szeretett bábozni is gyerekként.
Pesten rettentő rossz helyen laktunk, egy ugrásra az iskolától, nem lehetett hazafelé elkalandozni. Persze eszem ágában sem volt tanulni, inkább báboztam. A Füles újságban találtam egy leírást arról, hogyan kell kesztyűbábot varrni, szépen megvarrtam őket, apám meg készített egy paravánt, és én eljátszottam a színészeket, akiket a szombat esti rádiókabaréban hallottam. Az egyik kezemen Kibédi Ervin volt elálló fülekkel, a másikon meg, mondjuk, a kis Kabos répahajjal. De vagy harminc színész hangján meg tudtam szólalni. Ez valami olyan adottság, mint a Hacki Tamásnál a fütty. Bennem sem tudatosult sokáig.
Mikor ébredt rá?
Érettségi után nem vettek fel a színművészetire, amit nem is csodálok. József Attilát vittem, „Harminchat fokos lázban égek mindig / s te nem ápolsz, anyám…” Majd elsírtam magam a gyönyörűségtől, hogy a költő milyen verset írt nekem. Jobb híján jelentkeztem nyomdaipari fényképész tanulónak, csak ne vigyenek be katonának. Az iskolában volt egy csodálatos tanárom, aki bevezetett minket a képzőművészetbe. Egy alkalommal megszólított: „János, maga színész, legyen szíves, olvasson fel az Arany János-évforduló alkalmából öt Arany-verset az órán.” Hát arról szó se lehetett, hogy én a társaim elé kiálljak. Felvettem a verseket magnóra, a szalag másik oldalára pedig diliből felmondtam A walesi bárdok paródiáját. Dramatizált szöveg, csak a szereplőknek kellett különböző hangot kölcsönöznöm. Dőlt az osztály a röhögéstől. Akkor ébredtem rá, hogy én ezzel a tudásommal hatást érhetek el. 1968-ban A walesi bárdokkal neveztem be a televízió Ki mit tud? vetélkedőjére, és jutottam be a döntőbe „egyéb” kategóriában. Attól kezdve dolgoztam parodistaként a tévében, és közben elvégeztem a színművészetit.
