Ordítva biztattuk Milák Kristófot, majd csendesen törölgettük a szemünket. A vívómérkőzéseket a családdal néztük, eleinte beszélgetve, majd egyre feszültebben, a végén már állva, hangosan kiabálva. Sosem fogom elfelejteni ezeket a pillanatokat. Ahogy azt sem, amikor huszonnégy évvel ezelőtt a lagzink hajnali hatig tartott, de a férjem, az apám, a bátyám és az apósom reggel nyolckor már a többi férfival együtt izgatottan nézte a Sydney-ben éppen zajló vízilabdadöntőt. 
Régen a gyerekeim reggeltől estig olimpiásat játszottak az ötkarikás játékok idején, volt magasugrás, távolugrás, futóverseny, pingpong, tenisz, tollas, és nyilván boksz, birkózás, sőt íjászat is. (A rúdugrásról sikerült őket lebeszélni.) Estig tudnám sorolni, mennyi megható emléket adott nekünk az olimpia, és egyáltalán nem csak az érmek! Idén több olyan negyedik helyezettünk lett, akiknek a teljesítménye valóban világszám; Valter Attila és Vas Kata Blanka olyat bicikliztek, hogy levitte a fejünket, Németh Nándor pedig a százméteres gyorsúszásban, a sportág legikonikusabb számában két századmásodperccel maradt le az ezüstéremről, eggyel a bronzról. Napok óta róluk beszélgetünk, és erőt merítünk belőlük! Ilyenkor az ember lelkesebben megy futni, úszni, biciklizni, kacérkodik a kajakozás gondolatával, és elkezdi nézegetni, hol lehetne kipróbálni a sportlövészetet. Ráadásul kis ország vagyunk, sok az olyan olimpikonunk, akit szegről-végről ismerhetünk, és így még jobban szurkolunk neki, hisz ő a kedves barátnőnk unokahúga, a kollégiumi szobatárs vele edzett, oda járt iskolába, ahová a gyerekek. 
Éppen ezért nem értem, milyen alapon kér számon bárki konkrét eredményeket a sportolókon. Az olimpiai esküben ott van Coubertin báró eszméje: „A legalapvetőbb dolog nem az, hogy legyőzd társaid, hanem hogy küzdj jól.” Ez a jól küzdés vitán felül áll, így aki nincs ott, az egyetlen dolgot tehet: hálás az élményért, az inspirációért, a boldog pillanatokért. ●

Fotó: Getty Images