Mesebeli rétet képzeljenek el a sellyei arborétumban, Baranya megyében, közepén egy több száz éves, mindent tudó ginkófával. Irdatlan óriás! Valóságos életfa. Magassága huszonöt, törzsének átmérője öt méter körül lehet. Különös, szív alakú levelei meg-megzizzennek, ahogy dús lombkoronájába beletúr a langyos nyári szellő…
A fa tövében álló német színész, Sylvester Groth – a magyar nézők a Becstelen brigantyk című filmből ismerhetik – ekkor emeli fel a fejét. Tekintete lassan araszol felfelé a fa törzsén, és valahol szemmagasságban megpihen. A fa derekát egy drót öleli körbe, amelyen okostelefonra emlékeztető szerkezetek lógnak. A marburgi egyetem pedellusának érdeklődését felkelti az elektromos eszköz, vizsgálgatni kezdi a drótot. Egyszer csak snitt, a kamera leáll. Hőség van, a páratartalom a trópusi országokéval vetekszik, muszáj megpihenni. A színész egy percre levedli a bőrdzsekit, amit a hűvös, germán tavaszban fog viselni a filmvásznon, alatta az inge csatakosra ázva. A sminkes azonnal ott terem, felitatja az izzadságcseppeket a homlokán, és pillanatok alatt újra mattá varázsolja az arcát. Azzal bőrdzseki fel, kezdődhet elölről a jelenet. Groth homlokán a barázdák elmélyült koncentrációról tanúskodnak: mit akarhat ezekkel a szerkezetekkel a Covid miatt Marburgban ragadt hongkongi tudós?
Mikor az operatőr int, hogy megvan a jelenet, odalépek a színészhez, aki immár a jól végzett munka örömével szívja a cigarettáját. Úgy látom, örül, hogy az anyanyelvén, németül szólnak hozzá.
– Lesz még jelenete?
– Nem. Ez a snitt még hiányzott, de a mai nappal gyakorlatilag befejeződött a forgatás. Különleges élmény volt, szinte álomszerű. Rám az első héten volt szükség Marburgban, és az utolsón, itt, Magyarországon.
– Nem volt sok szövege. Ez könnyebbség egy színésznek?
– Nem – válaszolja határozottan. – Ilyenkor csak a tekintet és a metakommunikáció marad, és az egyáltalán nem könnyebb, sőt. Ez egyébként egy olyan film, amelyben a színész pusztán a megjelenésével is kifejez valamit a vásznon. Egy gondolatot, egy érzést. Eleve így válogatott össze minket a rendező, Enyedi Ildikó.
– Volt tudomása arról, hogy a növények kommunikálnak?
– Arról igen, hogy egymással beszélgetnek, de hogy az ember jelzéseire, tetteire, sőt érzelmeire is reagálnak, azt nem sejtettem. Elképesztő! Mélyen megérintett. Ez egy gyönyörű film arról, hogy a növények keresik velünk a kapcsolatot, hogy ők is magányosak, akárcsak mi. Muszáj közelednünk egymáshoz, hiszen szükségünk van a másikra.
A tudomány csodája
Miközben Groth a fa derekára erősített mérőeszközöket vizsgálgatja, én élőben nézem, amint egy poligráfhoz hasonló szerkezeten a görbe jelzi, ha a színész közel megy a fához, esetleg meg is érinti. Martin Heine elektromérnök, tudós, a szerkezet feltalálója végig itt tartózkodott a forgatáson.
– Kamaszkoromban véletlenül kezembe került a The Secret Life of Plants (A növények titkos élete) című könyv, amely később döntő hatással volt az életemre. Ebben a kötetben a szerző arról írt többek között, hogy a növények reagálnak az ember érzelmi állapotára, vágyaira és tetteire, sőt az állatok és más növények halálára is.
Martint örökre rabul ejtette a felfedezés, és azonnal elkezdte megépíteni saját növényi reakciókat mérő szerkezeteit. Mérései hamarosan számára is hitelt érdemlően bizonyították, hogy a növények valóban kommunikálnak. Reagálnak a környezetükre, a fényre, a vízre, a tápanyagra és az őket ért ártalmas behatásokra. A növények ugyanis bizonyos molekulákat bocsátanak a levegőbe a sztóma nevű apró pórusaikon keresztül, hogy figyelmeztessék társaikat a veszélyre.
A sztóma egyszerre a növény „orra” és „légzőszerve”, ezek a pórusok kötik össze a növények sejtjeit a külvilággal. Martin örömmel bocsátotta Enyedi Ildikó rendelkezésére a bizonyítékait. A filmnek így nem volt szüksége trükkökre, holott mi, nézők az illúzióval is megelégedtünk volna, Heine mérőkészüléke a forgatási jelenetek során a valóságban is működött.
A mitikus ginkófa
Mécs Mónika, a nemzetközi koprodukció magyar producere a forgatás szünetében bevallja nekem, milyen katartikus érzéssel töltötte el, amikor először látta a műszert kilengeni.
A tudós által elmondottakat az is alátámasztja, teszi hozzá, amit a keleti népek tartanak a mitikus ginkófáról. Emberi lelket tulajdonítanak neki, és szentként tisztelik, számtalan legenda fűződik hozzá. A páfrányfenyő kétszázhetvenmillió éve földünk lakója. Gyakorlatilag halhatatlan, képes magát azonos genetikával klónozni, valamint rendkívül ellenálló. A legidősebb ginkófát Kínában tartják számon, körülbelül négyezer éves. Európába csak a 18. század közepe felé jutott el a növény, néhány idős példány Magyarországon is él. Például az alcsútdobozi és a keszthelyi kastély parkjában, az ELTE Füvészkertjében Budapesten, és itt, a sellyei arborétumban. A forgatás helyszínei között a sellyei mellett az első két főúri park is megtalálható. A történet, amelyről egyelőre nem szeretnének elárulni semmit, három idősíkon mozog, a film első része 1908-ban, a második 1973-ban, a harmadik 2020-ban, a Covid idején játszódik.
Közben Enyedi Ildikót is sikerül kiszakítanom a munkából. Mentegetőzik, hogy nem könnyű másra figyelnie most, mert az utolsó forgatási napon még sok mindent be kell pótolni, le kell forgatni, nagy rajta a nyomás. Aztán mégis belekezd:
