Én csak egy pohár ásványvizet kérek.
Most viccelsz?
Nem. Tizenhat órás böjtöt csinálok, és ma még nem telt le. Huszonkét kilót fogytam vele, nem akarom elrontani. Persze emellett a szénhidrátbevitelt is csökkentettem.

Édesapád is küzdött a kilóival?
Persze. Mindig azt mondta: „Szeretem a finom ételeket, meg sajnos a nem finomakat is.”

Feltételezem, főzni is tudott.
Azt nem. A dédnagyapám, Gundel Károly előre megfőzte azt, ami az elkövetkező öt generációnak elég. Onnantól nem tudunk főzni. De a feleségem szerencsére isteni szakács. És alkoholt se iszom, mert az előttem lévő generáció már megitta az én részemet is. De ezt inkább ne írd le!

Majd kihúzod… Találkoztam édesapáddal, amikor a kétezres évek elején a Veszprémi Petőfi Színházat igazgatta. Éppen ilyen barátságos, közvetlen ember volt, mint te. Nem véletlenül kaptad meg 2010-ben Pécsett az „Év legkedvesebb férfi muzsikusa” címet.
Szerintem ezt a szakmát csak így érdemes csinálni. Minek generálni a stresszt? Éppen elég feszültséggel jár, hogy az embernek négyszáz, ne adj’ isten, négyezer néző elé kell kiállnia. Az én családomban mindig derűs légkör uralkodott, ebben nőttem fel. Persze nyilván genetikus is, már a nagyapámnak is remek humora volt. Frenreisz Istvánnak hívták, kiváló belgyógyász professzor volt, állítólag már a beteg bőrének színéből megmondta, mi a baja. Ő vásárolta meg Gundel Katalinnal, a nagymamámmal azt a balatonszemesi nyaralót, amelyben a gyerekkori nyarakat töltöttük.

Honnan jön a Bujtor név? Hiszen édesapádat Frenreisz István néven anyakönyvezték…
Így is hívták, egészen huszonegy éves koráig. Aztán az első filmforgatás után a rendező, Máriássy Félix azt találta neki mondani, hogy könnyebben kiejthető névre lenne szüksége. Összeült a családi kupaktanács, először a Csík vezetéknévre esett a választás, de a fater féltestvére, Latinovits Zoltán megvakarta a fejét: nem lesz ez jó, mert majd nem is azt mondják, hogy pocsék, hanem egyenesen „Pocsííík”! Erre tovább keresgéltek. Mígnem felbukkant a múltból a nagyapám nagyanyjának vezetékneve. Ebben megegyeztek. De tudom, hogy apámat nagyon megviselte lelkileg, hogy elveszítette a Frenreisz nevet, imádta az édesapját. A nagymamámat meg ettől kezdve azzal gyanúsították, hogy három apja volt a három fiának, pedig Karesz (Frenreisz Károly rockzenész) és az apám édestestvérek.

Mesélj egy kicsit a gyerekkori vakációkról!
Fantasztikusak voltak. Apám időnként összetrombitálta a környék gyerekeit, úgy harmincat (somolyog), viccelek, lehettünk, mondjuk, hatan-heten a barátaimmal, és kivitt a vitorlással fürödni. Egész nap ugráltunk a vízbe, húzattuk magunkat a hajó után, majd átvitt Tihanyba bablevesezni, vagy Zánkára Zenthe Feri bácsiékhoz, Kernékhez. Óriási bulik voltak. Máskor meg motoroztunk a haverokkal a Vadvirág kempingben, a sátrak közt aszfaltozott volt az út, jól lehetett vadulni. Egyik nap ismeretlen motorosok kirabolták a kempinget, és másnap minket csíptek nyakon a rendőrök. Be kellett diktálnunk a nevünket meg a címünket, hogy majd kijönnek. Nem szerettem volna látni a nagymamám arcát, amikor betoppannak hozzánk, így más címet adtam meg. Rengeteg hülyeséget csináltunk.

Megvan még a szemesi ház?
Sajnos nincs. Még valamikor a harmincas-negyvenes években épült több ugyanolyan kis nyaralóval együtt, a Hunyady gróf parcellázta telkeken, de hetven év alatt annyira leromlott, hogy a nagybátyám, Frenreisz Károly gyermekei építettek helyette egy másik házat. Még hasonlít is. Karesz meg vett egy lakást a móló közelében, cirka száz méterre az én lakásomtól. Ezért mondta Kern Andris, hogy „a Balaton be van bujtorozva”.

És most már Balatonfüreden is van egy Bujtor…
A szoborra gondolsz? Nagyon szeretem. A fater stílszerűen egy vitorlást kormányoz rajta. Mostanában többször biciklizem arrafelé, jó érzés, hogy rengetegen állják körbe, a gyerekek felmásznak rá, a talapzatát ellepik a virágok. Apám elképesztő népszerűségnek örvendett az Ötvös Csöpi-filmeknek köszönhetően. Alakult is egy Facebook-csoport a rajongóiból, ami már amikor én beléptem, huszonötezer tagot számlált! Ma már több mint negyvenötezren vagyunk. És nem csak korombéliek. Múltkor odajött hozzám egy tizenhárom éves srác, aki kívülről fújta a Bujtor-filmek poénjait. Nem hittem a fülemnek.

A szakma is elismerte édesapád teljesítményét?
Nem. Még egy Jászai-díjat sem kapott. Pedig micsoda alakítást nyújtott a BUÉK! című filmben! Láttad? ­Bálint Andrással és Bodnár Erikával három vegyészt alakítanak… Titkon biztos bántotta az elismerés hiánya, de soha nem mutatta. Aztán a nyolcvanas évek végétől háttérbe is húzódott színészként. Pedig Jancsó is sokszor hívta, de nem vállalt szerepet a filmjeiben, arra hivatkozott, jobban érdekli a dolog szervezése, a gyártás. Szerintem meg úgy érezte, Latinovits tehetsége beárnyékolja őt. Ugyanezért nem is szavalt, csak élete vége felé. Pedig istenien mondott verset! Volt egy közös előadóestünk is, ő szavalt, én zenéltem.

Téged terelgetett a színészet felé?
Nem. Tudta, milyen nehéz, kiszolgáltatott szakma ez. Persze azért kaptam statisztaszerepeket az Ötvös Csöpi-filmekben, már 1981-ben, A Pogány Madonnában is én játszottam volna a gyereket, de lefagytam a meghallgatáson. Pedig az én mondásom is benne van a filmben, a fater beleírta a forgatókönyvbe. Nem tudom, honnan vettem, de amikor bevágódtam mögé az autóba, mindig elkurjantottam magam: „Tűz, Csucsu!” Ő pedig belelépett a gázba. Viszont a Hamis a babában már játszottam. Ugyan csak annyit mondtam, Bob, és utána, hogy oké, de az nagyon tetszett. És apám A három testőr Afrikában című rendezésében is kaptam egy kisebb szerepet… Hazudnék, ha azt mondanám, hogy fel sem merült bennem, hogy én is színész legyek, de végül nem próbáltam meg. Latinovits, Bujtor, őrült nagy nevek! Nem lesz az jó nekem. Mondjuk, anyám ága, a Perényiek se volt jobb ebből a szempontból, de azt legalább már megszoktam. Nyolcéves korom óta hegedülök. Emlékszem, hétfőn, csütörtökön és szombaton átmentem a nagyszüleimhez, és a nagypapám (Perényi László, egykori Kodály-növendék – a szerk.) fülön fogott: gyerünk zongorázni! Csuda volt vele tanulni. Ő jött rá, hogy abszolút hallásom van, de ez abban a családban nem volt újdonság. Aztán egyszer megkértem anyámat (Perényi Eszter Kossuth-díjas hegedűművész – a szerk.), hogy én is hadd vegyek vonót a kezembe.

És tizenhárom évesen felvettek a Liszt Ferenc Zeneakadémia előkészítő tagozatának különleges tehetségek osztályába…
Nagyon el is szálltam akkor magamtól! Édesanyám szerencsére nem tanított, csak egyetlenegyszer, egy bajai táborban. Valahogy nem működött a családon belüli tanítás. Úgyhogy Sós Natasa tanárnőhöz jártam tizenegy évet, iszonyú hálás vagyok neki. Aztán a diploma után hirtelen azon kaptam magam, hogy húha, itt már nem főiskolások az „ellenfelek”, hanem a nagy öregek. Rolla János volt a kollégám, meg Hegyi Ildikó, és bocsánat mindenkitől, akit nem említek. Fel kellett kötnöm a gatyám. De mindig remélem, hogy nem hozok szégyent a családra.

De hisz a Budapesti Fesztiválzenekarban zenélsz! Annál feljebb nincs.
Már nincs is bennem megfelelési kényszer. Érzem, hogy Fischer Iván és a kollégáim bíznak bennem, úgyhogy elengedtem a gátlásaimat. Korábban kellett volna. Az ember mindig azt hiszi, ezt vagy azt nem tudja megcsinálni, pedig nem szabadna félni. Mert mi van, ha másoknak nem tetszik? Az a fontos, hogy megpróbáltuk. Anyám mindig azt mondta, minden úgy jó, ahogy van. Igyekszem ennek megfelelően élni. A fesztiválzenekar mellett még Székesfehérváron vagyok koncertmesterként, de ennyi elég.