– Hm, nehéz kérdés, mert mindig más. Reggelente például mormota. Iskolaidőben csiga. Étkezések alatt kismalac. A templomban sajtkukac. De általában és mindenekelőtt egy kismajom, főként, amikor banánt eszel.
– És azt tudod, Tati, hogy te milyen állat lennél?
– Nem.
– Csacsi, mert ilyeneket mondasz.
– Várj csak, Berni, a legjobbat még nem is mondtam, mert az igazság az, hogy te egy édes kis nyuszika vagy – válaszoltam, mert tudtam, hogy Berni kedvenc állata a nyúl. Van neki nyuszis pólója, pénztárcája, papucsa és pizsamája, hogy az ábécé többi betűjét ne is említsük. Nem is hinném el, ha nem látnám, hogy az égvilágon mindenből létezik nyuszis, és abból nekünk mind van egy. Azonban legnagyobb meglepetésemre a hízelkedés nem vált be.
– Nem, Tati, én nagyon szeretem a nyuszikat – mondta elgondolkodva Berni –, de én nem nyuszi lennék.
– Hanem mi? – kérdeztem csodálkozva.
– Hangya.
– Hát persze. Az egy nagyon kedves kis állat. Nem is értem, hogy az anyukád miért akarja őket mindenáron kiebrudalni a konyhából. Pedig olyan helyesek, amikor elözönlik a cukortartót, és belefulladnak a bodzaszörpbe.
– De én nem ezért akarok hangya lenni, hanem mert a hangyák nagyon könnyen el tudnak bújni bárhova. Mert néha olyan jó lenne ilyen picire összemenni, és elbújni, hogy senki ne vegyen észre. Egyébként ha én hangya lennék, biztos nem mennék be a házba, mert félnék, hogy agyoncsapnak az olyan emberek, mint a Mama, meg te, Tati, mert sokszor láttam már, hogy a hüvelykujjaddal nyomkodtad össze a hangyákat.
Valóban szoktam ilyet csinálni, nem a leghatékonyabb módszer, de rövid távú elrettentésnek megteszi.
– Ne haragudj, veled biztosan kivételt tennék, csak hát olyan nehéz megkülönböztetni az egyik hangyát a másiktól. Piros masnit kellene majd hordanod a hajadban, hogy lássuk, te vagy. Csak hát nem lesz hajad. Cserében viszont lesz még két pár lábad, azért az se rossz.