A Maláj-félsziget csúcsánál fekvő sziget már nagyon korán feltűnik a történelmi iratokban, a neve – Singa Pura, ami azt jelenti, hogy „oroszlánváros” – Sang Nila Utama maláj hercegtől származik, aki vadászatai során erre vetődött, és egy fenséges oroszlánt pillantott meg. Ez azért különös, mert az oroszlán nem őshonos errefelé, legközelebb Indiában lehetne találni. Évszázadokon keresztül néhány tucat ember lakott a szigeten, amelyik egyik szultánság fennhatósága alól került a másikéba anélkül,
hogy ebből a helyiek bármit is érzékeltek volna. Így ment ez egészen 1819-ig, amikor is Stamford Raffles brit államférfi a helyszínre érkezett, hogy őfelsége
III. György érdekeit képviselje a félsziget nagyobb részét uraló holland gyarmatosítókkal szemben. És Raffles egyből meglátta a potenciált Szingapúrban. Vámmentes kikötőt alapított a nagyszerű adottságokkal rendelkező szigeten, amelyik pillanatok alatt rendkívül népszerű lett a kereskedőhajók körében, ami robbanás- szerű fejlődést eredményezett. Tömegével jöttek ide a kínai, maláj és indiai vendégmunkások, mert itt mindig lehetett munkát találni. Sir Raffles jó vezető volt, aki betiltotta a rabszolgaságot, a szerencsejátékot, a fegyverviselést, csökkentette az adókat, és igyekezett visszaszorítani az alkoholizmust, valamint az ópiumszívást, ami a távollétében őt helyettesítő skót William Farquhar alatt elharapódzott. Sajnos Sir Raffles 1826-ban meghalt, még azelőtt, hogy meg tudta volna valósítani a Raffles-tervet Szingapúr felvirágoztatására. A kikötőváros pedig olyan ütemben növekedett, hogy azzal még a híresen jól szervezett brit közigazgatás sem nagyon tudott megbirkózni. 1850-ben az addigra hatvanezresre duzzadt városban mind­össze tizenkét rendőr teljesített szolgálatot. Virágoztak a legkülönbözőbb bűnözői csoportok – a mai kínai triádok elődei.
Egyszóval Szingapúr elég pocsék hely volt a brit uralom alatt, de még pocsékabb lett a második világháború során. A japán fegyverletételt követően visszatértek a britek, és felélénkültek a legkülönbözőbb függetlenségi mozgalmak, többek között kommunista kötődésűek is. A szocialista klub tagjait 1954-ben államellenes tevékenység miatt letartóztatták a brit hatóságok, az ő védelmüket látta el – sikeresen – egy fiatal cambridge-i jogász, egy bizonyos Li Kuang-jao.

„Ennek az országnak nem kellene léteznie”

Ha valaki ma turistaként Szingapúrba érkezik, akkor a Raffles Place, a Gardens by the Bay, a Universal Studios, Sentosa szigete vagy éppen az Orchard Road meg­látogatása mellett a legkülönbözőbb Li Kuang-jao-emléktúrákra fizethet be. A négyórástól kezdve van akár egész napos is, amelyek során megismerhetjük Li kapcsolatát a szüleivel, feleségével, gyermekeivel, tanáraival, eszmei fejlődését, politikai nézeteinek alakulását, és megszemlélhetjük életének számos relikviáját. Li harmincegy éven keresztül, 1959 és 1990 között volt a szigetország miniszterelnöke, valamint a PAP, a Népi Cselekvés Pártja főtitkára, amikor is lemondott tisztségeiről, ám egy szerény képviselői széket azért megtartott magának a parlamentben, és valójában a háttérből ő irányította az országot 2015-ben, kilencvenegy éves korában bekövetkezett haláláig. Az ellenzék legnagyobb sikerének az számított, amikor tíz képviselőt sikerült bejuttatnia a kilencvenhárom fős parlamentbe. Li Kuang-jao és később fia, Li Hszien Long, aki idén köszönt le a miniszterelnöki posztról, mindig kényelmes parlamenti többséggel a háta mögött kormányozhatott.
Afelől semmi kétsége sincs senkinek, hogy a „szingapúri csoda” a Li család, főként az idősebb Li nevéhez fűződik. Pedig Li Kuang-jao eredetileg nagyon másként gondolkodott. „Hogy megértsük Szingapúrt – mondta egy, a New York Timesnak 2007-ben adott interjúban –, egy teljesen valószínűtlen történettel kell kezdenünk. Ez egy olyan ország, aminek nem kellene léteznie. Először is, nincsenek meg egy nemzet legelemibb összetevői: homogén népesség, közös nyelv, közös kultúra és sorsközösség.” Szingapúrnak nincsenek természeti kincsei, nem tudja megtermelni a saját élelmiszer-szükségletét, és a kínai, a maláj és az indiai vallás és kultúra keveredik benne a gyarmatosítók kulturális maradványaival. Emiatt volt az, hogy az a fiatal és tehetséges, Camb­ridge-ben végzett ügyvéd, aki 1959-ben az ország miniszterelnöke lett, először minden erejével azon volt, hogy Szingapúr az alakulóban lévő malajziai szövetségi állam része legyen. És 1963-ban, amikor a brit gyarmati uralom véget ért, és megalakult a modern Malajzia, valóban az is lett. Ám két évvel később Li könnyek között jelentette be, hogy Szingapúrt kidobták a szövetségi államból. Az történt ugyanis, hogy a politikai és az etnikai feszültség olyan magasra nőtt a szigeten, hogy az véres összecsapásokhoz vezetett, és a frissen alakult maláj kormány Szingapúr kiebrudalását látta a legjobb megoldásnak a feszültség csökkentésére.