Sajnos azt a szót nem írhatom le, amivel a mesterséges intelligenciát illette, miután elolvasta, mit válaszolt a kérdésemre. De ahhoz mit szól, hogy egy ilyen szép körmondattal jellemezte önt?
Remek. Ezek szerint fogalma sincs róla, hogy ötven évvel ezelőtt voltam mesterségesintelligencia-kutató, nem most.

Önt mindig akkor érdeklik a dolgok, amikor mások még nem is hallottak róla?
Nem, ez tisztán így alakult. Matematikusként végeztem 1974-ben, és már akkor sejtettem, hogy nem kutató matematikusi állást szeretnék. Kaptam egy állásajánlatot a SZTAKI-tól, a ma is működő műszaki kutatóintézettől, ahol akkoriban alakult egy mesterségesintelligencia-kutató csoport. Így kezdtem foglalkozni a témával.

Akkor is benne volt ez valamennyire a köztudatban, vagy inkább csak a sci-fik szóltak róla?
Benne, főképp Asimov és Bradbury miatt, de messze nem volt ennyire téma. Az első években érdekes volt, hogy bármihez nyúltunk, elkezdett működni. Amikor sakkprogramot írtunk, az sakkozott, amikor más játékokkal próbálkoztunk, elkezdett gózni vagy dámázni, amikor orvosi diagnosztikai programokat írtunk, egész tűrhetően diagnosztizált, úgyhogy egy ideig úgy láttuk, a határ a csillagos ég. Aztán kiderült, hogy mégsem annyira. Akkoriban elég súlyos határai látszottak a mesterséges intelligenciának. Úgy tűnt, hogy a legtöbb területen el lehet jutni egy normál szakember szintjéig. Nagyjából annyit tudott, mint egy átlagos frissen diplomázott ember. De olyat már nem, mint valaki, aki húsz éve a szakmában van. Ma már nem ez a helyzet, ma már tud annyit. A sakkban nagyon látszott, milyen gyorsasággal fejlődnek a programok, majd egyszer csak úgy tűnt, leállt a fejlődés. Aztán kiderült, hogy nem állt le, csak sokkal lassabbra váltott. És tíz évvel később legyőzte Kaszparovot. Akkor még csak kicsit. Ma már esélye sincs az embernek vele szemben, beleértve a világbajnokokat is.
Tíz évig voltam mesterségesintelligencia-kutató, és akkoriban alakult a kísérleti pszichológia tanszék az ELTE-n. A tanszékalapító hívott, hogy nincs-e kedvem csatlakozni. Nekem pedig pont azért volt, mert akkoriban azt gondoltam, ha tovább akarunk lépni, akkor többet kell tudni arról, hogyan működik ez a kis gömbölyű komputer a két fülünk között. Erről pedig a pszichológusok tudnak többet. Úgyhogy csatlakoztam a tanszékhez. Akkor úgy gondoltam, két-három évre, hogy megtanuljam, amit tőlük erről tudni lehet, és majd ezzel felfegyverkezve térek vissza a mesterséges intelligenciához. De ez az utolsó lépés nem történt meg az utóbbi negyven évben. Itt is érdekes dolgokat találtam. Azt ugyan nem tudom, hogy amit a pszichológusok tudnak, azt hogyan lehetne a mesterséges intelligenciában használni, de egy csomó mindent megértettem, hogy mi az, amit másképp csinálunk, mint a gép.

Gondolta volna ötven éve, hogy ma itt fog tartani a mesterséges intelligencia?
Az az érdekes, hogy aközött, ami ma nagy siker, a ChatGPT-től kezdve a képgenerálókon vagy a nyelvi fordítókon át a diagnosztikai programokig, nincs olyan, aminek legalábbis az alapjait ne ismertük volna évtizedekkel ezelőtt. Mégis van nagyon új tudás. Az algoritmusokat akkor kicsit matematikai, kicsit érzés alapon képzeltük el. Amennyire lehet, ki is próbáltuk őket az akkori gépeken, és láttuk, hogy nem annyira működnek, de időnként mégis elég jól. Akkoriban fogalmunk sem volt, hogyan működnének ezek az algoritmusok tízmilliószor gyorsabb gépeken. Ezek a tízmilliószor gyorsabb gépek most itt vannak, például ez a telefon itt előttünk, amivel rögzíti a beszélgetést. Azok az algoritmusok, amelyeket elképzeltünk, valahol beváltak, de egyik sem vált be mindenütt. A mesterséges intelligencia ma egy műszaki diszciplína, ahol azt taníthatjuk, mikor mi szokott működni. Minden műszaki tudomány ilyen, de például az orvostudomány is. Sok mindent képesek vagyunk meggyógyítani anélkül, hogy tudnánk, hogyan működik. Pont most hallottam itt egy előadást a koszorúérről (a beszélgetés a Honvéd Kórház Balatonfüredi Kardiológiai Rehabilitációs Intézetében készült – a szerk.), és igazából minden tudunk, csak azt az egyet nem, hogy mitől ver a szív.

Ennyire mindent elsöprő tényező a gyorsaság?
Gondoljunk csak bele, mi lenne, ha egy sakkprogram vagy, mondjuk, a ChatGPT háromhavonta egyszer válaszolna. Nem kérdeznénk meg tőle semmit, nem lenne kedvünk vele sakkozni. Ha viszont ez tízmilliószorosra gyorsul, az azt jelenti, hogy másodpercenként kettőt-hármat tud válaszolni. Na, így már van kedvünk vele foglalkozni. Ilyen feltételek mellett már felkapjuk a fejünket, hogy ez tényleg tud valamit.

Ön szerint mi az, ami nagyon jól sült el, és mi az, ami nagyon rosszul?
Semmi sem sült el nagyon rosszul. A mesterséges intelligencia ugyanúgy az életünk része lesz, mint például az autó. Az jól sült el, vagy rosszul? Rengeteg ember hal meg az utakon ártatlanul, ha így nézzük, rosszul sült el. Ugyanez a szint, ha a mesterséges intelligencia veszélyeiről beszélünk. Mindennek van veszélye, rosszra is lehet használni. A rablógyilkos is autót használ.

Tehát a mesterséges intelligencia ugyanannyira félelmetes, mint az autó?
Igen! És még a motivációja is kicsit hasonló. Az autó is azért volt eleinte ijesztő, mert olyan gyors volt, hogy azt korábban elképzelni sem lehetett. Angliában lovas hírnökök mentek a kocsik és a vonat előtt, hogy figyelmeztessék rájuk az embereket. Most még nem tudjuk elképzelni, milyen lesz az az élet, amiben nagyon sok mindent átvesz a mesterséges intelligencia. Minthogy régen azt sem lehetett elképzelni, hogy lesz idő, amikor a New York–London-távolság néhány óra alatt megtehető. Észre sem fogjuk venni, hogy a mesterséges intelligencia mindenütt jelen lesz. Ahogyan azt sem vesszük észre, hol mindenhol jelen van az elektromosság. Kétszáz éve sehol nem volt.

Szerintem az emberek egyik legnagyobb félelme, hogy a mesterséges intelligencia elveszi a munkájukat. Jogos ez a félelem?
Biztos, hogy lesznek emberek, akik el fogják veszteni azt a munkát, amit nagyon szeretnek, sofőrökre például egyáltalán nem lesz szükség. Minden változás elvesz valakitől valamit, hiszen minden innováció valami olyasmire vonatkozik, amit korábban is csináltak az emberek. Úgy is hívják ezt közgazdasági szakkifejezéssel, hogy innovációs lopás. Olvastam egy adatot, miszerint 1870-ben Amerika lakosságának majdnem ötven százaléka a földből élt. Ma ez másfél százalék. Ezek az emberek nem elvesztették a munkájukat, hanem elkezdtek mást csinálni.
Ki fog alakulni nagyon sok olyan szakma és feladat, amiről ma még fogalmunk sincsen. Egy részét maga a mesterséges intelligencia adja majd. A közlekedés is számos olyan szakmát hozott létre, amely korábban nem létezett. Egyébként a mesterséges intelligencia már most jobban csinálja a dolgozatjavítás nagy részét, mint a tanárok többsége. Kevés olyan tanárt ismerek, magamat is beleértve, akinek ez lenne a kedvenc elfoglaltsága. Ha, mondjuk, a tanári munka tíz százaléka a dolgozatjavítás, akkor ez azt jelenti, hogy vagy tíz százalékkal kevesebb tanárra lesz szükség, vagy ennyivel több energia jut majd valami más feladatra.

De egy gondolkodó embernek nem esik nehezére átadni a munkát a mesterséges intelligenciának?
Miért esne nehezére, ha az jobban csinálja?

Nem tudom, talán az olyan szakmákban, ahol fontos az identitás, ez nem tűnik olyan egyszerűnek.
Mondjon egy ilyen szakmát!