Naomi Campbell karrierje úgy kezdődött, mint egy modern tündérmese. A tizenöt éves gyereklány a londoni Covent Gardenben lófrált
a barátnőivel, amikor odament hozzájuk egy fotós, Beth Boldt, és azt kérdezte, nincs-e kedve modellkedni. Naomi nem gondolta, hogy neki szól a felkérés, és úgy vélte, bizonyosan szőke, kék szemű barátnői keltették fel a fotós figyelmét, ezért félreállt. Legnagyobb meglepetésére azonban a fotós neki nyújtotta át a névjegykártyáját, és a lelkére kötötte, adja át otthon a szüleinek.
Naominak azonban esze ágában sem volt ezt tenni. Édesanyja, aki egyedül nevelte őt, szigorúan megtiltotta, hogy suli után a parkban csámborogjon, és nem akart lebukni. Különben sem vágyott modellkarrierre. Anglia egyik legjobb balettintézetébe járt, és táncosnő akart lenni, akárcsak az édesanyja. De a modellkedés könnyű pénznek tűnt, így végül elment a fotózásra, ahol hamar nyilvánvalóvá vált tehetsége, és szerződést kínáltak neki Párizsban. Itt lett vége a titkolózásnak. Nagynénje vállalta, hogy átköltözik vele Franciaországba. A tökéletes testű, hibátlan bőrű, elképesztően fotogén lány azonban nemcsak szépségével tűnt ki
a modellek közül, hanem elképesztő munkabírásával is. Balerinaként megtanulta, hogy ha munka van, akkor nincs fáradtság, nincs fájdalom, nincs beszélgetés, nincs késés, nincs kifogás. Mindig tökéletesen kell teljesíteni.
Az igazságkereső
Elképesztően hamar jutott a csúcsra, és rögtön történelmet írt. Ő lett a brit Vogue első fekete bőrű címlaplánya, 1987-ben, egy aranyszínű Chanel ruhában. Rizikós döntés volt, mert sokan attól féltek, hogy egy fekete lány nem adja majd el a lapot, de tévedtek. Óriási siker lett, ahogyan egy évvel később a francia Vogue-ban is. Igaz, ez már nem ment olyan könnyen. Yves Saint
Laurent személyesen hívta fel a lap főszerkesztőjét Campbell érdekében, és azzal fenyegette meg a szerkesztőséget, hogy ha nem teszik címlapra kedvenc modelljét, akkor elviszi
a hirdetéseit.
Naomi ezután sorra döntötte le a korlátokat egy olyan iparágban, ahol rajta kívül gyakran mindenki fehér volt. Állandóan hátrányban volt, hiszen a sminkeseknek nem volt barna bőrre való alapozója, a fotósok fehérebbre retusálták, mint a valóságban, és a megrendelők rendszeresen kevesebbet akartak neki fizetni, mint a többi modellnek. Ő azonban újra és újra kiállt magáért. Ekkor terjedt el róla, hogy nehéz természete van és dívamód követelőzik, pedig nem tett mást, csak felemelte a szavát az igazságtalanság ellen. Ösztönösen jött ez belőle, hiszen egész életében erős, határozott nők vették körül. Vér szerinti apja már akkor lelépett, amikor ő még meg sem született, és alig tizenkilenc éves, táncosnő édesanyja kénytelen volt saját testvéreire és édesanyjára bízni a lányát, hogy dolgozhasson. Mindez azzal járt, hogy gyakran hónapokig Európában turnézott. Utólag Campbell bevallotta, bármennyi szeretet is vette körül gyerekként, mély sebet ejtett rajta, hogy édesanyja oly sokszor magára hagyta – még akkor is, ha így utólag ő is belátja, nem tehetett mást. Sokévnyi terápia után jött rá, hogy ez az oka annak, hogy egész életében szinte beteges módon ragaszkodott ahhoz, hogy mindent kézben tartson, és ha valami nem úgy ment, ahogyan ő akarta… na, akkor, nem tagadás, óriási botrányokat tudott rendezni.
Magánéleti buktatók
Sokáig elnézték neki, hogy különleges kívánságai vannak, hiszen mindenki tudta, hogy extrém nagy teher alatt kell dolgoznia. A fotózás, a modellkedés csak azok számára tűnik könnyű munkának, akik még soha nem próbálták. Órákon át kényelmetlen ruhákban, cipőkben pózolni, esőben, hóban, kánikulában, mindezt tökéletes külsővel, bőrrel, hajjal, mosolyogva, gyakran hajnalban vagy éjszaka, nem egyszerű feladat. A modellek többsége nem is bírja sokáig. Campbellt azonban soha nem zavarta a kemény munka, így az 1990-es évekre igazi szupersztár lett belőle. Sőt mi több: szupermodell.
Maga a kifejezés is ekkoriban alakult ki, és kimondottan rá és négy másik kollégájára találták ki, akikkel együtt szerepelt az 1990. januári Vogue címlapján. A „nagy ötös” tagja volt Cindy Crawford, Christy Turlington, Linda Evangelista, Tatjana Patiz és persze Naomi Campbell. Hírnevüket csak erősítette, amikor mindannyiukat felkérte George Michael, hogy szerepeljenek a Freedom című videóklipjében.
A dal sláger lett, a benne szereplő gyönyörű szupermodellek pedig hirtelen már nemcsak a divatvilágban, de az egész világon ismertté váltak, akiket ezután újságírók és rajongók hada követett mindenhová.
A sikernek azonban voltak árnyoldalai. Campbell különösen rosszul viselte magánélete sikertelenségét, és gyakran kapott dührohamot. Tizenegy alkalommal vádolták meg testi sértéssel – és négy alkalommal el is ítélték. Először azért, mert asszisztenséhez vágta a telefonját, másodszor fejbe vágta a házvezetőnőjét, később egy elveszett poggyász miatt belerúgott egy rendőrbe, majd rávert egy paparazzóra a táskájával. Börtönbüntetést ugyan soha nem kapott, de komoly pénzbírságot kellett fizetnie, és közmunkára ítélték: utcát kellett sepernie. Amikor a feladatra egy több ezer dolláros Dolce & Gabbana ruhában jelent meg, persze ismét a címlapokra került. Mindenki azt hitte, ezzel vége a karrierjének. De tévedtek. Másnapra egy csomó ajándék ruhát küldtek neki a világ legjobb tervezői, és könyörögtek neki, hogy az ő kollekciójukban sepregessen, mert tudták, nincs ennél jobb publicitás. Ő pedig okos üzletasszonyként meglovagolta a sikert. Krimit írt egy szupermodellről, akit megzsaroltak, kiadott egy lemezt, több filmben szerepelt, piacra dobott egy róla elnevezett parfümöt, saját maga által tervezett ruhákat, és néhány modell barátnőjével együtt étteremláncot alapított Fashion Café néven.
Családanya lett
1997-ben azonban, amikor legjobb barátja, Gianni Versace meghalt, teljesen a padlóra került. Abban az évben több családtagját is elveszítette, és a gyász akkorára nőtt, hogy úgy érezte, a fájdalmat csak alkohollal és drogokkal tudja tompítani.
A szerek átvették a hatalmat az élete felett, és miután 1999-ben elájult egy fotózáson, tudta, változtatnia kell. Ekkor két évre visszavonult, és csak önmagára fókuszált. Kijött a pokolból, és ahogy ő fogalmaz, azóta a „fényben” él. Soha nem csinált titkot abból, hogy mentális egészsége érdekében rendszeresen jár terápiára, és meggyőződése, hogy erre mindenkinek szüksége lenne. Indulatkezelési foglalkozásokon is részt vett, és ma már egyáltalán nem olyan könnyű kihozni a sodrából, mint régen.
