A legújabb szobrodat az interjúnk megjelenése napján teszed ki. Kérlek, mesélj róla! Mit tudhatunk a szoborról?
Ez most pont rossz irány. Ha valaki rám támad így, mint te, hogy mi az új szobor, bezárkózom egy vastag fal mögé. Mert valóban, hamarosan kinyílik a kapu, megjelenik egy szobor, de a kaput csak bentről lehet kinyitni. Ahhoz, hogy beengedjelek, jobban érezném magam, ha előtte még beszélgetnénk egy picit.

Rendben, akkor kérdezek mást. A honlapodon a neved mellett a következő mottó szerepel: „Vidd el a szobraimat a Marsra!” Mit értesz ezalatt?
Akkor találtam ki, amikor a kislányomat vártam a zeneiskolában, miközben zongoraórán volt. Bevillant ez a rövid mondat, és megtetszett, mert úgy éreztem, rengeteg mindent bele tudok sűríteni. Régen az iskolában megkérdezték tőlünk, mit vinnénk magunkkal egy lakatlan szigetre. A mai világban ezt a lakatlan szigetet már bátran kicserélhetjük egy másik bolygóra, mert olyan időket élünk, hogy az emberiség azon töri a fejét, hol tudná magát megőrizni. És elgondolkodtam, hogy ha átköltözünk máshova, nyilván nem vihetjük magunkkal a hatalmas szabadságszobrokat, de a kis emlékműveim – mert az alkotásaimat azoknak tekintem, emlékműveknek – simán velünk jöhetnének. Ráadásul a kis formákkal is közvetíthető annyi üzenet, mint amennyi a monumentális szobrászattal.

Az egyik tévéstáb a pápával utazhatott tavaly, és a te szobrodat adta neki ajándékba a repülőn. Ez keveseknek adatik meg.
A Szent Korona eredetileg nem a pápának készült. Régen csináltam belőle vagy ötöt, és úgy képzeltem, hogy végigkövetem a korona útját Kárpátalján,
Magyarországon és külföldön, ahol őrizték, például megjárta Amerikát is, és a fontosabb állomásokon kiteszek egyet. De nem volt pénzem arra, hogy eljussak ezekre a helyekre. Ungváron éltem, és az egyiket az ottani nagykövetségnek ajándékoztam, az épület előtt helyeztük el. Utána félretettem az ötletet, mert nem tudtam megvalósítani. És amikor megkérdezték, készítenék-e a pápának valamit, úgy éreztem, megtaláltam a korona legjobb helyét.

Miután Budapesten az első kis szobrodat, a Főkukacot kiraktad a Bem rakpartra, eltelt egy hónap, mire felfedezték. Azt az időszakot hogyan élted meg?
Mielőtt ideköltöztünk Ungvárról, ahol már sokan ismertek, arra gondoltam, Magyarországon úgy alkothatnék a legkényelmesebben, ha senki nem tud rólam, ha tiszta lappal indulhatok, és a szobraimat úgy szeretik, hogy közben árnyékban maradhatok. Ezért kitaláltam egy művésznevet, és a sajátom helyett azt írtam a Főkukacra. A költözés viszont elhúzódott, a szobor kész volt két példányban, végül kitettem Ungváron az egyiket, majd néhány nap múlva a budapesti is a helyére került. És vártam. Örültem, hogy rátaláltak, és hogy elfogadtak, a szobor annyira megtetszett az embereknek, hogy nyomoztak utána. De ez azt is jelentette, hogy onnantól nem tudok úgy dolgozni, hogy rejtve maradok.

A Mekk Eleket sajnos ellopták a Széll Kálmán térről.
Csak akkor döntöttem úgy, hogy újra elkészítem, amikor láttam, hogy hiányzik az embereknek. Sokan írtak, pénzt akartak küldeni, támogattak volna, vagy csak szomorkodtak, mert eltűnt. De ha nem érzem, hogy pótolnom kell, ha az emberek észre sem veszik, hogy ellopták, én sem foglalkozom vele. A szoborral elmondtam, amit akartam, írtak róla, tehát az üzenet átment az interneten. Nem kell minden szobornak örökre megmaradnia.

Arról mit gondolsz, hogy a rajongók még sálat is kötnek a szobroknak?
Először nagyon tetszett, utána zavart, mert megcsapott a felelősségérzet, alkotás közben már azon gondolkodtam, mit várnak tőlem. De szerintem túl vagyok ezen. Valahogy jobban tolerálom.

Amikor a kommentelők és az újságírók próbálják megfejteni a szobrok mögötti üzeneteket és kapcsolódásokat, gondolom, előfordul, hogy tévednek.
Vicces. Többször kérdezték már tőlem, felháborít-e, amikor az interneten összevissza találgatnak a szobrokról, de engem ez inkább szórakoztat. Ha annyira akarnám, hogy ugyanazt gondolják, amit én, kiállnék minden szobor elé, és elmondanám a tudnivalókat. Az  alkotásoknak több rétegük lehet, van olyan szint, amit csak érzek, de nem tudok szavakkal kifejezni. Sokszor a véletlen is a kezemre játszik. Például később kiderült, hogy a Mekk Elek alkotója, Koós Iván a Moszkva téren lakott (a Széll Kálmán tér régi neve – a szerk.), én azonban nem tudtam róla.

Te az emberpiac miatt tetted oda?
Igen. Sok kárpátaljai ismerősöm számára Budapest egyet jelentett annak idején a Moszkva térrel, ahol elvállaltak bármilyen munkát, amit csak tudtak.

Szintén képzőművész feleségeddel és a két kislányotokkal Vácon laktok. Egyszer azt mondtad, az utcátok Ungvárra emlékeztet. Miben?
Vác megőrizte az elmúlt korok hangulatát. Olyan érzés, mintha itt valahogy megállt volna az idő, és a természettel harmóniában élheted a mindennapjaidat. Ungvárnak ez a karaktere mára sajnos teljesen megsemmisült.

A hétköznapok hogyan telnek?
A gyerekek napi tevékenységei élveznek elsőbbséget, a fennmaradó idő pedig a művészeté.