Kapcsolatunk huszadik évében történt.
Soha, de soha nem veszem le, akkor sem, ha pogácsatésztát gyúrok vagy fasírtot keverek be, akkor sem, ha a Balatonban úszom, akkor sem, ha kapálok (na jó, nem szoktam). Ha a felemáskorláton kiskelepet csinálok, leveszem, különben csúnya vízhólyagot ejt a tenyeremen – de kelepet nem csináltam harminc éve.
Nem veszem le, ha zuhanyozom, ha mosogatok, se edzésen, sosem. Mert amennyire lassan és félve hittem el, hogy működni fog, annál inkább elköteleződtem mellette. Élő példa vagyok a kutyára, akiből mégiscsak szalonna lesz. (Lásd: arra a szinglinek bélyegzettre, aki elköteleződik.) És nem, nem esik le: pont jó, ráncigálni sem kell, ha muszáj levenni, de ki van zárva, hogy lecsússzon. Röviden: hozzám nőtt.
Ehhez képest eléggé megdöbbentem egy különlegesen ritka tavaszi estén, mikor a férjemmel kettesben anda­logtunk az alkonyodó erdőben. Egyszer csak rápillantottam a kezemre,
a gyűrűsujjamra, és nem hittem a szememnek. Nem volt ott. Olyan szédítő, valószerűtlen érzés volt, mintha valaki másnak a kezét látnám. Nem lehet az enyém, mert az enyémen ott van a vékony fehérarany karika az aprócska kővel. Néztem elölről, néztem hátulról, de egy jegygyűrű nem az a fajta, ami el tud bújni.
Mutattam a férjemnek, nézd, nincs. Ő sem látta.
Végiginterjúztatta velem a kötelezőket:
– Nem vetted le?
– Nem lehet, hogy mégiscsak levetted, de nem emlékszel?
– Nem esett le valahol?
– Nem nyúltál be valahova?
Ennél a kérdésénél már az alaptraumát is kevés híján megfejeltem egy kiadós agylobbal. Mégis hova nyúlnék be, ember, ahova beragad a jegygyűrűm?! Egy kaptárba? Vagy, teszem azt, ha állatorvos lennék, és egy kisborjút vagy -kecskét segítenék világra kézzel, talán akkor.
De nem vagyok állatorvos, és értsd már meg, szótagoltam: én tényleg NEM_VESZEM_LE_ SO_HA.
Röpke percekre hatalmába kerített a pánik, mert idén ünnepeljük a férjemmel fennállásunk huszadik évfordulóját.
Ehhez nem kell álmoskönyv: nem jó ómen, ha a második évtized végén nyomtalanul eltűnik az ember jegygyűrűje. Szerencsére kapcsolatunk épp nem lejtmenetben van, úgyhogy nem pánikoltam nagyon, mégis, kicsi pánik is pánik, meg kell becsülni. De a férjem aszonta, egyet se aggódjak, mert megvan a párja, és szerencsére épp nála. Így el nem veszhet, és majd ha telik rá, szépen pótoljuk.
Meg is beszéltük, hogy amikor majd egyszer végre ráérünk, csinálunk egy Nagy hacacárét, újra megfogadjuk, hogy örökkön-örökké plusz még százhúsz évig. Meg is nyugodtam, csak néha tekintettem csodálkozva a bal kezem gyűrűsujjára. Nem kértem szülinapomra sem, mert a jegygyűrű drága mulatság. És mégis: