A párkapcsolattól és a családtól két alapvető dolgot várunk: egyrészt biztonságot, másrészt élményeket és rugalmasságot. Ez a két igény gyakran egymásnak feszül, különösen akkor, ha a pár tagjai az ellentétes oldalt képviselik. Ezt a szakmában kiegészítő szereposztásnak hívjuk, amelyben gyakori, hogy minél lazább az egyik fél, annál inkább biztonságra törekszik a másik, hiszen így lesz egyensúly. De hogyan lehet ezt menedzselni feszültség nélkül?
Dobozolok, tehát vagyok
Egy negyvenes évei elején járó házaspár azzal keresett meg, hogy az utóbbi egy-két évben sokat veszekednek, erre keresnek megoldást. Az első ülésre az egész család eljött. Először az apuka lépett be – zömök, kissé kopaszodó, mosolygós férfi, amolyan „svejki” karakter –, utána a kisiskolás gyerekek, egy lány és egy fiú, végül az anyuka – vékony, szikár nő, akinek az arca fegyelmet és határozottságot tükrözött. Budapest egy kertvárosi részén laknak, az asszony tanárnő, a férfi informatikus, a gyerekek szépen tanulnak. Amikor a beszélgetésben a probléma leírásához értünk, az asszony összepréselt ajkakkal közölte, hogy csalódott a férjében, mert az léha és felelőtlen, így minden felelősség az ő vállát nyomja. A férj mindezt másként látta: neki fontos, hogy családként élményeket szerezzenek, négyesben utazzanak, programokat csináljanak. Megkérdeztem a gyerekeket is, hogyan látják mindezt, ők úgy fogalmaztak, hogy „anyu nagyon szigorú, és még apuval is veszekszik”. Ebből körvonalazódott számomra, hogy az anya a „rossz zsaru”, az apa pedig a „jó zsaru” szerepét tölti be a családban, és a gyerekek – nem meglepő módon – az utóbbihoz kapcsolódnak könnyebben.
A szülők elmeséltek egy jellemző történetet. Ők úgy járnak nyaralni, hogy az asszony a kéthetes üdülésre (minden napra!) előre megfőz, a menüt bedobozolják, és hűtőládában viszik magukkal. Egyrészt így olcsóbb az étkezés, másrészt ezáltal pontosan tudják, mi került az ételbe. A legutóbbi olasz nyaraláson viszont a férj nem tudott ellenállni egy ínycsiklandó falatnak egy állomás büféjében, és ott evett a gyerekekkel. A feleség erre nagy patáliát csapott a fölösleges pénzkidobás miatt. A nő elmondta, hogy számára fontos az előre tervezés, táblázatot vezet a havi költségvetésről.
A férfi szerint viszont az anyagi helyzetük nem indokolja, hogy ennyire beosszanak minden fillért. Ez csak egy kiragadott példa volt arra, hogyan éli meg a házaspár a közöttük lévő felfogásbeli különbséget, amely a hétköznapokban számos más területen is jelentkezik. Megegyeztünk abban, hogy először is annak járunk utána, honnan fakad ez az eltérő gondolkodás: takarékosság és tervezés az egyik oldalon, nagyvonalúság és élményszerzés a másikon.
Hozott anyagból dolgozunk
Feltártuk a házastársak családfáját. Az asszony egy dél-dunántúli sváb famíliából származik, amely az 1946-os kitelepítések idején ugyan itt maradt, de mindent a nulláról kellett kezdeniük. Így a nő családjában alapvetésként rögzült, hogy a túlélés egyetlen útja, ha mindent nagyon beosztanak és megterveznek – ez a hozzáállás generációról generációra öröklődött. A férfi szülei is rengeteget dolgoztak, viszont ők azt vallották, a hétvége arra való, hogy végre pihenjenek, kiránduljanak, beüljenek egy vendéglőbe. A házaspár tehát eltérő életstílust hozott otthonról, és ez a különbség egyre csak erősödött az évek előrehaladtával. A férfi úgy érezte, ha ő nem szervez programokat a családnak, akkor szürke, bezárkózott életük lesz. A nő szerint ha ő nem takarékoskodik és nem tervez meg mindent precízen előre, akkor adósságba keverednek, vagy egyenesen mindenük elvész. Amikor ezeket a félelmeiket feketén-fehéren kimondták egymásnak, fontos lépést tettek a másik megértése felé.
Célul tűztük ki, hogy közelítsük az álláspontokat, és a házasfelek tudjanak teremteni egy olyan életstílust, amelyben egyensúlyt találnak. A feleség elsősorban biztonságra vágyott, és arra, hogy a családja elismerje: ez egy érvényes igény a részéről. A közös tanakodás során legitimáltuk, hogy a takarékosság és a tervezés fontos értékek, és ezt senki nem akarja tőle elvenni. Ettől az asszony megnyugodott, és a korábbi merevségéből sokat tudott oldódni. Kiderült, hogy ő is kellemetlenül érezte magát a „rossz zsaru” szerepétől, kívülállóként létezett a saját családjában. A pszichodrámából kölcsönzött szobortechnika gyakorlatban – ilyenkor a családtagok saját magukból kirakják a család „szobrát”, és beszédes, ebben ki hol helyezkedik el – egyértelműen megmutatkozott, hogy a gyerekek is úgy látják, az anya teljesen kiszorult a családból. A gyerekek és az apa is kicsit féltek tőle, mert elsősorban a haragján keresztül kapcsolódott a többiekhez. Számára fontos feladat volt megtapasztalni, hogy más útja is van a többiekhez való kapcsolódásnak. A férj ezt úgy tudta segíteni, hogy ő is beszállt a felesége mellé az anyagi tervezésbe, partner lett ebben, így az asszony nagyobb biztonságban tudta érezni magát.
