Idén nyáron tömegével tüntettek helyi lakosok Spanyolország legnépszerűbb turistacélpontjain, felszólítva a döntéshozókat, hogy lépjenek fel a tömegturizmus negatív következményeivel szemben, mint a tarthatatlan lakhatási költségek és a népszerű városokba betóduló iszonyatos emberáradat, mely ellehetetleníti a hétköznapokat. A résztvevők nem magát a turizmust akarják megfúrni, hanem a jelenlegi állapoton szeretnének enyhíteni, ami, úgy tűnik, túllépett minden egészséges határt.

Az olcsó repülőjegyek, a földi közlekedés fejlődése, az egyszerű szállásfoglalás mind hozzátett ehhez a jelenséghez, de tagadhatatlanul köszönhető annak is, amit Peter DeBrine, az UNESCO fenntartható turizmusért felelős tisztségviselője nemrég „szelfimotivált turizmusnak” nevezett. Vagyis az a hozzáállás, hogy nekem mindenképp kell egy saját kép a híres helyszínről, lehetőleg olyan, amin én is rajta vagyok. Ez a jelenség nem új keletű. Jól emlékszem, amikor a nyolcvanas években órákat kellett azzal tölteni, hogy a baráti család diavetítését néztük az egyiptomi utazásról, azaz Ica néniről a piramisok előtt, Ica néniről a luxori templomnál, és Ica néniről a múmia társaságában. A mérték azonban mindenképpen megváltozott, hiszen most mindenki zsebében reggeltől estig ott lapul a telefonba rejtett fényképezőgép, és a képet azonnal meg is lehet osztani az egész világgal.

Talán az elmúlástól való félelmünk táplálja ezt a nagy igyekezetet, hogy mindenhova eljussunk, és mindent megörökítsünk, önmagunkkal együtt, amíg lehet. Egy biztos: a legjobb utazási élményeimről elvétve vannak csak képek. Amikor teljesen feloldódom a pillanatban, általában elfelejtem elővenni a telefonomat. És ez egyáltalán nem baj. 

„legszebb alkotás a séta / Bár a földön nem hagy jelet / ám a piramis rossz tréfa / teng percnyi ezeréveket” (Weöres Sándor: Le journal – részlet)