Jó pár évvel ezelőtt egy távoli rokonom idősek otthonába költözött. Nyolcvanöt is elmúlt már, és amikor karácsonyi vacsorára invitáltuk, váratlanul azt kérdezte: hozhatom a szerelmemet is? Én magam akkor találkoztam először azzal, hogy egy idős ember a környezetemben szerelmes lett. Erzsi néni így fogalmazott: „Tudod, édesem, a három férjem közül egyikkel sem voltam igazán boldog. Nyolcvanon túl éreztem először, hogy milyen a valódi szerelem, az igazi gyengédség.” És kacsintott is hozzá. Összesen négy év jutott nekik, de öröm volt nézni őket minden alkalommal. 

Sajnos nem mindenki ilyen szerencsés. 

A KSH adatai szerint közel kétmillió nyugdíjas él ma Magyarországon, és a Reacty Digital piackutató cég 2022-es felmérése szerint közülük minden harmadik egyedülálló. Ez hat-hétszázezer magányos szépkorút jelent. Ha pedig hozzávesszük, hogy az idősek között másfélszer annyi a nő, mint a férfi, máris látjuk, hogy társat találni nem is olyan könnyű. 

Programok, ismerkedés, házasság

Szalkainé Patyi Piroska (71) és Szalkai Zoltán (80) esküvői képét a közösségi médiában fedeztük fel a fotográfus Kévés Andor oldalán. Bár szerettek volna maguk mellé társat, nyíltan nem kerestek senkit, mégis egymásra találtak, és hét év után, a vőlegény nyolcvanadik születésnapján kimondták egymásnak az igent. 

– Mindig nagyon aktív életet éltem, és ez nem változott a nyugdíjazásom után sem – meséli az újdonsült feleség. – Itt Kecskemét környékén majdnem negyven nyugdíjasklub működik, beiratkoztam az egyikbe. Gyakran jártam a programjaikra, de máshova is, mert van egy tánccsoportom, amellyel sokszor fellépünk, és tagja vagyok az énekkarnak is.

Nem csoda, hogy az energikus, jó kedélyű asszonyt kinézte magának Zoltán egy szilveszteri mulatságban. 

– Ezt a rendezvényt is a klubunk szervezte, és Zoli majdnem el sem jött, egy barátja beszélte rá, hogy ne üljön otthon, mégis jobb akár idegenekkel szórakozni, mint magányosan búcsúztatni az óévet.
Így találkoztunk először, 2016 utolsó napján. Sokat táncoltunk, beszélgettünk, jól éreztük magunkat.
Nagyon rokonszenvesnek találtam a mosolygós, életvidám, tisztelettudó, vallásos férfit, és úgy éreztem, ez kölcsönös, ezért is lepett meg, hogy nem lett folytatás.

Az csak később derült ki, hogy Zoltán ugyan kérte egy közös ismerősüktől Piroska telefonszámát, ám az illető nem adta meg, mert ő is pályázott a csinos hölgy kezére. 

– Mifelénk még tartjuk a hagyományainkat, a népszokásokat, ezért természetes, hogy tavasszal májusfát állítunk. Éppen ezen buzgólkodtunk, amikor észrevettem, hogy Zoltán is eljött. Tisztáztuk, miért nem jelentkezett, és onnantól már nem volt kérdés, hogy lesz közöttünk valami. Persze szépen, lassan haladtunk, kedvesen udvarolgatott, hiszen az ifjonti hév korszakán már igencsak túl voltunk mindketten. Ebben a korban már kicsit az agyával is szeret az ember a szívén túl. Mi igazán értékeltük egymást, tudtuk, mit akarunk, mit nem, és egy nyári esküvőn már párként jelentünk meg.

– Azért, hogy párra találjunk, ki kell mozdulni! – hangsúlyozza Piroska. – A legapróbb faluban is össze lehet jönni egy kis beszélgetésre, éneklésre, egy sétára, kirándulásra, és ha van nyugdíjasklub, tessék beiratkozni és barátkozni, ismerkedni! Nem szabad otthon gubbasztani, mert senki nem fog becsöngetni, hogy nem lakik-e itt véletlenül egy magányos asszony vagy férfi… 

Házasságról nemigen esett szó közöttük, mindketten elváltak már egyszer, és papír nélkül is remekül megvoltak. 

– Zoltán ki is jelentette még az elején, hogy nem nősül többet, mert templomi esküvője volt annak idején – ahogy persze nekem is –, de ez engem cseppet sem zavart, nem vágytam én már fátyolra. Ezért is lepett meg, amikor Zoli idén januárban a névnapi köszöntés mellé előhúzott egy gyűrűt is, hogy szeretne feleségül kérni. Hát én azt sem tudtam, mit feleljek, aztán a nyakába ugrottam, és igent mondtam. És bár még csak néhány hónapja házasodtunk össze, elmondhatom, hogy ez a frigy egészen más, mint az első házasságom volt. Sokkal többet kaptam tőle, mint remélni mertem, és azt hiszem, ezt Zoli nevében is kijelenthetem.

Nem volt kérdés számukra, és főleg nem számított kényes témának, hogy kötnek-e házassági szerződést. Mindketten úgy gondolták – bár maximálisan bíznak egymásban és a gyerekeikben –, az a legtisztább, ha mindent rögzítenek. Sőt, végrendeletet is írtak. 

– Nagy lagzit csaptunk, aztán elrepültünk nászútra. Én mindig is szerettem utazgatni, és szerencsére ebben is partnerem a férjem. Nincs óriási nyugdíjunk, de mindig kigazdálkodunk egy-egy szép utat magunknak. Nekem nagy vágyam eljutni Japánba, remélem, összejön. Együtt. Úgy lennék igazán boldog. És tudom, hogy Zoli is. 

A társtalálás munka is

Kánya Kata szerint soha nem szabad feladni, ezért is foglalkozik már harminc éve olyanokkal, akiknek elegük van az egyedüllétből.
A színésznő-műsorvezető irodáját nem társkeresőnek, hanem társtalálónak nevezte el, és ez már önmagában igen reménykeltő.

– Mindenki megtalálhatja azt, akivel boldogan élhet, de ebbe bele kell tenni némi munkát, ugyanakkor el kell engedni bizonyos beidegződéseket – mondja a párterapeuta és coach végzettséggel is bíró Kata.
– A nehézség nem abban mutatkozik meg, hogy valaki túl van a hetvenedik, nyolcvanadik születésnapján. Sokkal inkább arról van szó, hogy azok a szépkorúak, akik nálam jelentkeznek, szinte mind özvegyek, és negyven-ötven év házasság után egyedül maradni nagyon nehéz élethelyzet. Az elején még bátortalanok, nem mernek találkozni, és szinte természetes, hogy minden potenciális partnert az exükhöz hasonlítanak. Ez egyébként a legnagyobb akadály, amit le kell küzdenie mindenkinek, aki párt keres. Be kell látni, meg kell érteni, hogy olyan még egyszer nem lesz. Lehet jobb, rosszabb, de ugyanolyan biztosan nem. Tehát a legfontosabb ezt elengedni. A másik, ami legalább ennyire befolyásolhatja, hogy rálelnek-e a megfelelő társra, az, hogy akarják-e igazán. Sokan valójában belül lemondtak a kapcsolatokról, nemritkán saját magukról is. És ehhez nem is kell idősnek lenni, látom ezt ötvenes nőkön is, sajnos. Aki pedig így gondolkozik, azzal nagyjából ez is fog történni. Nem mindegy, hogyan programozzuk magunkat. Ez döntés kérdése is, de ha valaki vár még valamit az élettől, és tesz is érte, az valahogy szárnyra kel. Egy biztos, nagyon fontos a türelem, mert be kell látni, hogy jóval több az egyedülálló hölgy, mint a férfi – hiszen köztudott, hogy mi, nők tovább élünk –, tehát kitartás is szükségeltetik az eredményhez. És elengedés. Sok kliensem lelkifurdalással érkezik, restelli, hogy ki akar lépni a gyászából, és új életet kezdene. Azt üzenem minden özvegynek, aki azon aggódik, mit szólna az ő új kapcsolatához az elhunyt társa, hogy biztosan támogatná, mert boldognak szeretné látni. Hiszen fordított esetben ő sem örülne, ha egyedül maradna a párja, ha senki sem gondoskodna róla.

Szemben azzal, amit esetleg feltételezhetnénk, vagyis hogy egy szépkorú embernek bevésődött szokásai, hogy ne mondjam, rigolyái vannak, Kata úgy látja, hogy az idősebbek nagyon is rugalmasak és kompromisszumkészek tudnak lenni a társkeresésben. 

– Jobban értékelik az életet, mint a fiatalok. A negyvenesek sokkal inkább ragaszkodnak az elképzelt ideáljukhoz és listájukhoz. Egy szépkorú nyitottabb, de nem azért, mert kevesebbel is beéri, hanem mert realistább, és nála már máshol van a fókusz. Tényleg a belső ér­tékeket veszi előre, és ha a poten­ciális jelölt jóravaló, ad neki esélyt. Ha pedig szerelem is jön, az csak bónusz. Egyszer váratlanul felkeresett az egyik idős özvegy kliensem. A hölgy megállás nélkül zokogott, és azt ismételgette: „Nagyon szégyellem magam, nagyon szégyellem magam.” El nem tudtam képzelni, mi baja lehet. Amikor megnyugodott, ezt mondta: „Katikám, én igazán szerettem a férjemet, de most olyan szerelmes vagyok, mint még soha életemben!” Számomra ez a legszebb visszajelzés, hogy van értelme annak, amit csinálok. A múltkoriban azt mondta nekem valaki, hogy az életben a legcsodálatosabb maga az élet. Ha valaki ezt átérzi és megérti, legyen akárhány éves, tud fordítani a sorsán.