Mire ez a lapszám megjelenik, talán már meg is születik a babád. Hogy érzed magad?

Köszönöm, alapvetően jól vagyok! Hál’ istennek az egész terhesség alatt jól éreztem magam, az első három hónapban talán kicsit álmosabb voltam a kelleténél, meg gyötör egy kis reflux, de ennyi. Egy hónapja minden munkát abbahagytam, inkább a tétlenség a furcsa.

Nehezedre esett letenni a munkát?

Igen. Főleg amiatt, hogy nagyon gyorsan maradt abba minden színházi feladatom. Épp elkezdtem próbálni a Loupe Színházi Társulással A kezdet/vége című darabot, amelyben nagyon sok akrobatikus elem van. Amikor kiderült, hogy babát várok, azonnal jeleztem a többieknek, előbb tudták, mint a család. Akkor nem tudtam racionálisan dönteni, így végül közös megállapodással dőlt el, hogy nem folytatom a próbát. Áprilisig játszottam a Pince Színházban a Semmit se bánok című darabban, ezt a szerepet Barta Áginak adtam át. És emellett pilatesórákat is tartottam, elég intenzíven. Jó volt valamit csinálni a várakozás mellett.

Ezt a most nagyon népszerű reformer pilatest csináltad?

Igen, azt kezdtem el hobbiból, és nagy szerelem lett, nagyon élveztem. Előtte sokáig kerestem azt a mozgásformát, amiben ki tudom élni magam, és van benne kihívás, szépen erősít. Ez a pilatesgép olyan, mint egy hinta felnőtteknek. Eleinte csak úgy, kedvtelésből mentem el az oktatóképzésre. Aztán két évvel ezelőtt felmondtam a Centrál Színházban, hogy elkezdjek kijárni Olaszországba. Egy évig intenzíven ingáztam a két ország között. Nagyon fogyott a spórolt pénzem, úgyhogy találnom kellett valami munkát, amit rugalmasan tudtam beosztani, ezért kezdtem el tanítani. De június végén ezt is abbahagytam. Most, a nyolcadik hónap végén inkább már csak gyógytornázom. 

Visszatérve a Semmit se bánok című darabra, fájt a szíved a szerepért?

Nem volt egyszerű, de sokat könnyített rajta, hogy Barta Áginak adhattam át. Ágival a Mellékhatás című sorozatban lettünk jóban, a kevés nagyon közeli barátom közé tartozik. Neki odaadni, vagy legalábbis kölcsönadni kicsit olyan volt, mintha a testvéremnek adtam volna oda. Amíg nem tudtam, hogy ő lesz, addig nehezebb volt. Ennek a darabnak az apukám a rendezője (Sztarenki Pál színész, rendező – a szerk.), eddig ez az első és egyetlen előadás, amiben együtt dolgoztunk, szinte egyszerre pattant ki a fejünkből Ági neve.

Van benned színésznői félelem, hogy a kisbaba nagy vízválasztó lesz a karrieredben?

Érdekes, hogy pont az a félelem, ami arról szól, mi lesz velem, mikor lesz munkám, talán csökkent. Most valahogy jobban bele tudom engedni magam, hogy ne izguljak a jövőn. Az elején volt olyan érzésem, hogy úristen, mennyi mindenből ki fogok maradni, de ez lecsengett. 

Tudod élvezni is a tétlenséget?

Változó. Sokat segített, hogy nem voltam itthon három hétig, Olaszországban pihentem a szüleimnél. Most meg már el kell kezdeni készülődni, mert hamarosan megérkezik a gyerek, és vannak még elintézendő teendők. Az is segít, hogy nyár van, ilyenkor fejben is könnyebb a pihenés. Lebegős állapot ez, már nem vagyok a munkában, de még ott sem tartok, hogy csak a gyerek legyen, úgyhogy kicsit keresem a helyem.

Tudatos tervezgető vagy?

Az, hogy babát szeretnénk, tudatos döntés volt. Két éve volt az esküvőnk, de utána még nagyon fontos volt nekem, hogy kipróbáljam magam Olaszországban. Tavaly ősszel forgattam kint egy filmet, és arra számítottam, hogy ha hazajövök, egyből kezdődik a Mellékhatás harmadik évada. Úgy gondoltam, ha annak vége, ami öt-hat hónapos munka lett volna, akkor elkezdhetünk a babáról gondolkozni. A Mellékhatást viszont elkaszálták, úgyhogy amikor hazajöttem, azt éreztem, nincs semmi, folyamatosan csak arra várok, mikor jön ez vagy az a felkérés. Kicsit elfáradtam abban, hogy csak várok, úgyhogy megkérdeztem magamtól, mi van, ha most ezt elengedem, és jön, ami jön. Így alakult.

Olaszországban hogyan mentek a dolgok?

Lett egy ügynököm Rómában, castingokra jártam, próbálkoztam. Nekem olasz a nevelőapukám, Rómában nőttem fel, úgyhogy volt hova mennem. De ez az ingázás nagyon nehéz, valójában ott kellene lenni. Viszont kivitelezhetetlen lett volna, mert közben a férjem itthon dolgozott, és nem tudott velem jönni. 

Milyen gyerekkorod volt?

Mozgalmas, az biztos. Már csak azért is, mert a szüleim négyéves koromban elváltak. Anyukámnak viszonylag hamar lett egy új férje, tulajdonképpen vele nőttem fel. Ő teljesen más kultúrából jön, emiatt most már nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy kiskoromban ennyire kinyílt a világ. Mintha kaptam volna egy második életet. Amikor kilencéves voltam, kiköltöztünk Franciaországba, ott született a húgom, és ott éltünk kilenc hónapot, aztán Rómában négy és fél évet, majd hazajöttünk. Akkor nagyon rossz volt kimenni és hazajönni is, főleg kamaszként. Aztán felvettek a táncművészeti főiskolára. Talán az volt az első igazán nagy döntés az életemben, hogy itt maradtam egyedül, a szüleim és a húgaim pedig mentek tovább.