Átmegyek reggel kenyérért, a lányok kérdik, melyik legyen, a rozsos vagy a magos, és közben mosolyognak, és kérdik tovább, hogy hogy van az a cukorborsó gyerek – ezt tőlük hallottam valamikor még tavasszal, amikor a borsónak volt szezonja, és gondoltam, azért mondják, a borsószezon miatt, akkor mindennap zöldborsólevest főztem, most is számban van az íze, az a könnyű, édes-sós, de nem azért mondták, hanem mert tényleg cukorborsó. Az egyéves kisunokám. Hát így adták a kezembe a kenyeret a lányok, és mosolyogtak hozzá.
Megyek hazafelé a zebrán. Alig múlt reggel hét óra, szemben az egészségházban a rendelés nyolckor kezdődik. Mint máskor, a járdán most is ott hajol fekete gumikesztyűvel a kezén, hosszú nyelű seprűvel, lapáttal a háziorvosunk, szedi össze a rendelő előtt a szemetet, de nemcsak a szemetet, hanem kihúzza a gazt a járdaszegély mellől, de nemcsak kihúzza a gazt, hanem megöntözi a virágokat, megmetszi a maga ültette rózsatöveket. Nézem, ahogy a soha el nem fogyó csikkeket a lapátjára húzza, és beleönti a kukába. Ránéz az órájára – úgy látszik, még van ideje –, összesöpri a fűzfa lehullott leveleit is, kikotorja a fal tövéből az odasodort csokipapírt… Néhány páciense odaköszön, van, aki csak elsiet mellette, érezhető valami zavar a viselkedésünkben… Mégiscsak az orvosunk söpri az utcát… Talán nekem is le kellene hajolnom azért a nejlonzacskóért. Egyszer beszélgettünk, annyit mondott, belefér. És még hozzátette, olyan jó érzés végignézni a tiszta utcán, van ebben a sétányban valami ligetes, nem?
Pápára utaztam a nyár elején. Hol is kellett átszállnom? Igen, Győrben. Meleg volt akkor is, még bírható. Jócskán volt utas, de azért akadt hely. A mellettem lévő négyes ülésen munkából hazatérő férfiak, jó negyvenesek. Mellettem is ültek ketten a társaságból. Ismerősök voltak, beszélgettek, söröztek. Fociról folyt a szó, hogy a gyerekek edzését rendbe kéne rázni, van köztük néhány tehetséges, a többi meg lelkes, mint ők voltak annak idején.