Júliusi nyári este van, rekkenő hőség. Nem tipikus időpontja a színházlátogatásnak, legfeljebb a szabadtérinek. Én azonban a 6SZÍN-be készülök, egy hagyományosnak számító kőszínházba; a klimatizált nézőtér mindenesetre életmentő. A csodálatos Ecsedi Erzsébet miatt jövök, aki több számomra kedvencnél. Barát, inspirációforrás, alkotótárs, és szerintem az egyik legnagyobb magyar színésznő. Ezen az estén játssza először Budapesten – lánya rendezésében – a Mintapinty című monodrámát, amely az elmúlt években igencsak hozzánőtt. Az előadás lenyűgöző, Ecsi persze mindenkit elvarázsol, de van az estének még két főszereplője, akik szerényen meghúzódnak a hátsó sorok egyikében. Két szemüveges fiatalember, akik különleges érzékenységgel rajzolták fel egy 20. századi asszony tragikus és mégis életigenlő, iróniában gazdag történetét, és akik páratlan mélységeit ismerik a női léleknek. Alig ocsúdok fel a fantasztikus színészi alakítás után, máris felmerül bennem a kérdés: honnan tudnak ezek a fiúk ennyit a nőkről, a 20. századról, a vidék Magyarországáról? Hogyan értik és érzik ilyen pontosan ezt a világot, amely igencsak távol lehet saját tapasztalásaiktól? Hát utánajártam a Kovács ikrek titkának.
Nyolc dráma, egy musical, számtalan novella és egy friss családregény. Teljes életműnek sem kevés, csakhogy a szerző, egészen pontosan a szerzők mindössze huszonnyolc évesek. Ők Viktor és Dominik, azaz a Kovács ikrek. Többgenerációs családban nőttek fel, a szülők és a nagyszülők mellett a dédnagymama is fontos szereplője volt a mindennapoknak, hétvégente a cecei ház falai között a történetmesélés volt a családi hagyomány. Szokták mondani, hogy a gyerekek mindent hallanak és mindent értenek is – Viktor és
Dominik esete csak erősíti ezt a feltételezést, ám ők ennél is messze tovább mentek. A felmenők által átélt eseményeket, a rokonok elmesélte történeteket feldolgozták, megvitatták egymás között, és ezek részei lettek kettejük közös emlékezetének. Merthogy nekik az is közös.
Egyedül nem megy
– Bár volt rá kísérlet, hogy időnként elválasszanak minket egymástól, hogy legyen külön életünk is, nálunk ez valahogy nem akart működni. Egymás nélkül nem volt egész a világ. Az általunk teremtett világban viszont mindketten komfortosan éreztük magunkat, és ez azóta sincs másként – meséli Viktor.
A világban, amelyikben létformájukká vált a párbeszéd, hol irodalmi műként, hol tévésorozat-epizódként elemezték saját napjaikat, dramaturgok lettek saját életük szövege felett. Eközben éjt nappallá téve olvastak, közös olvasmányélményeiket persze azonnal meg is vitatták. Akiben ennyi a szó, ennyi a gondolat és ennyi az emlék is, még ha jobbára nem is saját, az előbb-utóbb papírra veti.
– Tízévesek voltunk, amikor nekikezdtünk – veszi át a szót Dominik. – Eleinte novellákat írtunk, és azt figyeltük meg, hogy igazán jól működő történetet csak együtt vagyunk képesek megalkotni. Amikor egyszer-egyszer külön útra tévedtünk, valami mindig hiányzott.
Két testben egy lélek. De legalábbis két igen közeli rokon lélek. Egy neveltetés, egy értékrend, azonos hatások, mégis két külön személyiség, és épp ez a különbség az, ami begyújtja a szikrát a másikban. Mindez persze azáltal nyer értelmet, hogy közös az érdeklődésük, és emiatt minden útjuk az irodalom felé vezetett és vezet ma is.
Együtt érték el kezdeti sikereiket irodalmi versenyeken, pályázatokon. Együtt váltak drámaíróvá. Kettejükre figyelt fel a színházi és az irodalmi világ. Egyszerre élnek az irodalomtudománynak, még ha külön kutatják is – jelenleg mindketten PhD-hallgatók –, és persze a művészetnek: Lesz majd minden című, néhány hete megjelent regényüket máris szívébe fogadta a kritika.
Irodalmi négykezes
Viktor és Dominik közös lakásban élnek Budapesten, de gyakorta megfordulnak a szülői házban, Simontornyán, ebben a nagyfalunyi kisvárosban, ahol a vidéki Magyarországgal kapcsolatos élményanyagukat gyűjtik gyerekkoruk óta. Reggelente egy kis sport, majd kezdődik a nap, a közössé faragott napirenddel. Vagy csendben ülnek egymás mellett, és kutatásaikba mélyedve dolgoznak a disszertációjukon, vagy nagyon is hangosan és lendületesen készülnek az újabb és újabb művek, mert mondanivalójuk szerencsére mindig akad. Egymásnak és persze a nézőknek, olvasóknak is. Esténként pedig, amikor csak alkalom nyílik rá, irány a színház, de van, hogy egy kis világmegváltás a program a természetesen közös barátokkal.
– A rokoni, sőt a testvérek közötti együttműködésnek megvoltak a hagyományai a családban, a nagymama által életben tartott legendáriumból tudjuk, hogy az ő édesanyja, a mi dédnagyanyánk maga is iker volt, és nagyon szerették egymást remek jellemű és kivételes személyiségű testvérével. A 20. század zivataros történelmén is kéz a kézben sétáltak végig. Ha volt is, amiben különböztek, jól kiegészítették egymást. És mindegyik azt tette bele ebbe a családi életbe, amire a másiknak szüksége volt. Egész életükben egy háztartásban éltek, és ameddig egyikük mai szóval élve remek üzletasszony volt, a másik, a dédnagymama, édesanya volt, és őrzője a családi tűzhelynek – mesélik ezt egymásnak természetesen nem szavába vágva, hanem szépen egymást kiegészítve az ikrek.
