Egy interjúban azt mondtad, hogy amikor írsz, akkor gyűlölsz mindenkit, aki egy kis részt is akar a napodból. Félve kérdezem, hogy akkor engem most utálsz, vagy nem írsz éppen?

(Nevet.) Délután van, azért is javasoltam ezt az időpontot, mert ilyenkor már végzek a napi adagommal. A szellemi szabadúszó élet olyan, hogy meg kell küzdeni az időért. Ehhez szükséges egyfajta önfegyelem, mert senki nem figyeli, hány órát dolgozom, úgyhogy magammal kell szigorúnak lennem.

Minél több íróval beszélgetek, annál inkább az kristályosodik ki, hogy szó sincs „ihletvárásról”. Egy írónak ugyanolyan munkás hétköznapjai vannak, mint egy munkahelyre bejáró embernek. 

Igen, mondjuk ez attól is függ, melyik szakaszában vagyok az írásnak. Amikor a kezdeti, kutatási fázisban járok, azok nagyon vidám napok, de a vége felé be van osztva minden perc. Az ember reggel felkel, elzavarja otthonról a családot… Valamilyen módon muszáj magányt teremteni. 

Tényleg, hogy lehet család mellett írni?

Meg kell harcolni az egyedüllétért és a munkához szükséges békéért. A legproduktívabb időszakok mindig azok voltak, amikor el tudtam vonulni valahová. Az embernek ki kell lépnie valamennyire a valóságból, és bezárkóznia a fejébe. A rea­litás sokszor zavaró. Ha azon kell gondolkozni, mit főzzek vacsorára, vagy kimostam-e a tornazsákot, az kizökkenti az embert. Az írás önző dolog, akkor én csak a saját gondolataimba akarok elmerülni. Nagy kihívás egy női alkotónak, hogyan tudja magát függetleníteni, mondjuk, a gyerekeivel kapcsolatos problémamegoldástól. Emlékszem, amikor megszületett a lányom – és jóval később, a fiamnál is megéltem ugyanezt –, az első évben nem éreztem azt, hogy teljesen ura vagyok a szellemi kapacitásomnak.­ A gondolataim még akkor is elkalandoztak, amikor édesanyám vigyázott a kisbabára, én pedig elmentem a könyvtárba dolgozni. Nehéz volt visszatérni abba az állapotba, ami az alkotáshoz szükséges. Ritka eset, hogy egy nő nyugodtan hátradőlhet, és azt mondhatja, engem nem érdekel, mi zajlik körülöttem. Én ezt irigylem, sajnos nekem ez nem sikerül, és sokszor van konfliktusom a családtagjaimmal emiatt.

A fiad még kicsi, ötéves, de a már felnőtt lányodtól kaptál ezzel kapcsolatban kritikát, hogy „jaj, anya, már megint írsz”?

Most már abszolút nem, mert huszonegy évesen ő is megéli azt, mit jelent nőnek lenni, és hogy az intellektuális elfoglaltságok hol ütköznek a női létezéssel. Külföldi egyetemre járt, ahol tanulják a feminizmust mint diszciplínát, szóval ő felvilágosult hölgy ilyen tekintetben. Jókat szoktunk erről beszélgetni. Ő már egy másik generáció képviselője, más világba született, de azért bizonyos kihívások megmaradtak számára.

Az új könyved kapcsán beszélgettetek arról, milyen lehetőségei voltak egy vele egyidős lánynak a századfordulón, és mi a helyzet most?

Persze. Például a házassági piac nagyon foglalkoztatja, az, hogy milyen volt akkor, és milyen ma. Ha a 19. század végén lennék mama, már éppen kezdhetnék pánikba esni, hogy még mindig nem ment férjhez, mert nem kelt el a bálokban. Ami a jelent illeti, úgy látom, sokkal inkább áttevődött a társas élet az online térbe, és a mai fiataloknak nincsenek meg azok a fogódzóik, amelyek a társas együttléthez kellenek. A 19. században az illemtan- és a levelezőkönyvek felkínálták ezt az eszköztárat, el is sajátították a lányok és a fiúk, és ez sokak számára megkönnyítette az együttlétet, mert tudták, mihez kapjanak. 

Hogy kerültél közelebbi kapcsolatba a századfordulós nőtörténettel? 

Az első, Finnugor vámpír című könyvem után elkezdtem történelmi regényeket írni. Az 1919 és 1957 között játszódó Kommunista Monte Cristo is sok történelmi kutatást igényelt, a Nyughatatlanok és a Gondolatolvasó írásakor pedig kifejezetten női életmódtörténetet kerestem, és próbáltam elképzelni, hogyan éltek a nők a 19. században. A kutatásaim során talált nőtörténeti anyagokat először a Halcsontos fűző nevű blogomon publikáltam, amit annyira lelkesen fogadtak az olvasók, hogy úgy éreztem, erre a témára valóban van igény. 2015-ben jelent meg A budapesti úrinő magánélete című könyv, amelynél Géra Eleonóra történész volt a szerzőtársam, majd ezt követte A modern budapesti úrinő, ugyancsak vele. Viszont maradt bennem hiány­érzet, mert ezekben a könyvekben kevésbé jelent meg az osztályok közötti különbség és az, hogy mennyire más volt a mozgásterük akkoriban a nőknek attól függően,­ milyen osztályba – vagy éppen milyen vallásúnak – születtek. Ezzel az új könyvvel szerettem volna át­fogóbb képet adni arról, hogyan éltek a nők a 19. és a 20. század fordulóján.

A fennmaradt levelezéseken és levéltári anyagokon kívül hol lehet információhoz jutni ezeknek a nőknek az életéről?

Az alsóbb osztálybeli nők helyzetét érdekes az orvostudomány felől vizsgálni, mert ők sokszor kísérleti nyúlként működtek a klinikákon. Nekik nem volt másra pénzük, mint hogy oda befeküdjenek, ha súlyos betegséggel küzdöttek. Az anamnézisek leírják nemcsak a betegségeiket, hanem az életmódjukat is, hogy hányszor szültek, milyen körülmények között, és milyen munkát végeztek. Ilyenek megtalálhatók az első magyar orvosnő, dr. Hugonnai Vilma rendelési naplóiban is. Hozzá becslésem szerint hetvenöt százalékban nők fordultak, egyrészt mert kényes dolgokkal könnyebb volt egy nő előtt megnyílni, másrészt ő ingyen gyógyította a szegényeket. Sokszor a szerencse is segített, például a bolhapiacon is találtam értékes dokumentumokat. Amikor egy könyvhöz gyűjtök anyagot, olyan aktívan járok zsibvásárra, mint más munkába. Felöltözöm koszálló ruházatba, és megyek bele a szemétbe. (Nevet.) 

Magánemberként is szeretsz bolhapiacra járni?

Igen, de anyaggyűjtéskor célzottan olyan dolgokat nézek át, amiket nem fogok otthon a falra kirakni: jelentéktelennek látszó papírokat, hivatalos dokumentumokat, cselédkönyveket, amelyekből nagyon sok információt ki lehet nyerni. Nagy találatom volt például egy munkakönyv, amiből ki lehetett nyomozni egy munkásnő életét. Ezek ritkaságok, mert az ilyesmit általában nem tartották fontosnak megőrizni, szemben például egy nemesi oklevéllel. Gyűjtögetem a nők munkájával és oktatásával kapcsolatos dokumentumokat, iskolai bizonyítványokat, születési anyakönyvi kivonatokat, aztán ha az ember felmegy az Arcanum weboldalra vagy a digitalizált anyakönyveket tartalmazó Family Searchre, kibontakozik egy történet: mikor ment férjhez az illető, mikor szült gyerekeket, mi volt a lakcíme, mikor és milyen körülmények között halt meg. A száraz adatokat kiegészítve egy kis regényírói fantáziával már el lehet képzelni, milyen volt ezeknek a nőknek az életük.