Két nyár, köztük harminc másik. A mostani. Budapest, Déli pályaudvar. Tömeg. Máris a mostanság mindennapos, alig-alig viselhető hőség, noha még fiatal a reggel. Érkező, induló vonatok, a hangosanbeszélő fáradhatatlan: a késésekért, okozott kényelmetlenségért az utazóközönség szíves megértését kéri. Szíves is mindenki, mi mást tehetne. 

Kolos a Balatonra igyekszik. Egyedül van, mint oly sokszor mostanában. Egyszer csak – lám, a privát történelem is ismétlődik – visszaköszön neki egy harminc év előtti helyzet. Újra azon a körúti járdaszigeten áll, villamosra vár, talpig hőségben. Igaz, mindössze csak 32 fok kínozza, messzi ettől a mai gyötrelmes 37-től. És ugyanúgy, mint itt, most egy nő közeledik, mosolyogva tart felé, ritka szép, csinos, ismeretlen. Kolos gyorsan a háta mögé pillant, ám ott éppen nem áll senki, csak ő lehet a célpont, rá mosolyog, egyedül rá, őt bűvöli el e kánikulai látomás – lenge ruha, többet mutat, mint takar –, ragyogó smink, festett szemek, halványkék alap, éjfekete pillák, lilába hajló rúzs, hosszú, ápolt körmein hasonló színű lakk. És jön, és jön, és már itt is van. Nem habozik, a lényegre tér azonnal.

– Szia!

– …

– Nem ismersz meg…

– Hát… ez a rövid haj… 

– Az is. Meg nagyon lefogytam. 

– Bizony, le. Akkoriban jobb húsban…

Sóhaj, szomorú szemek. 

– Ménkű sok zűröm volt. 

– …

– Nem kezdem el, soha nem lenne vége. 

– Akkor ne. És most?

Nézi, egyre nézi. Nem kétséges, most látja először, a hangjára sem emlékszik. A lány közben őt méricskéli aprólékosan. Közben mosolyog, rendületlenül. És kérdez.

– Megnősültél? 

– Meg. És veled mi újság? 

– Én még nem keltem el. Csak nem a nejedet várod? 

– De… 

– Hű, akkor jobb lesz, ha elpárolgok… Vagy mondjuk azt, hogy kollégák voltunk? 

– Nem hiszi el. Irtóra féltékeny. 

– Ajaj… akkor én megyek. 

Némileg sértődött.

– Szia! 

– Szia.

Néz Kolos, hosszan, utána. Ég veled, te lila körmű Rejtély, akit jobb sorsra érdemes balsorsa ilyen élhetetlen, magát gyáván férjnek hazudó pasihoz vezérelt, te, aki hajdanán jobb húsban lehettél, de lefogytál, mert ménkű sok zűröd volt, és aki félve félsz a falra festett ördög, féltékeny nejektől, és el is párologsz szaporán, te tudod, miért. Isten veled, kivel téveszthettél össze…?

Nos, tehát ez az előbbi filmecske egy pillanat alatt lepereg előtte, mialatt e mostani nő közelít hozzá, és már itt is van. Mosolyog ő is, akárcsak a harminc év előtti elődje, szemlátomást ismeri őt, legalábbis ezt hiheti róla. 

– Szia! 

– Szia.

Korombéli – állapítja meg Kolos –, határozottan jó karban. Mosolyog a szája, a szeme, szolid smink, rúzs, leheletnyi, formás körmök, ápoltak. Rokonszenves is ráadásul.

– Hahó, nem ismersz meg? Most sem?