„Barbár viselet” – így jellemezték az ókori görögök a perzsák és más lovasnomád népek ruházatát. Nevetségesnek és kényelmetlennek tartották a nadrágot. A khitón, a két téglalap alakú anyagból összevarrt ruha számított náluk elegánsnak és kifinomultnak, amit egy fibulának nevezett csattal rögzítettek a vállukon. A férfiak khitónja térdig ért, a nőké bokáig, de más különbség nem nagyon volt köztük. Hasonlóan nagyra tartották később a rómaiak a tógát, bár ők, ahogy a birodalom terjeszkedni kezdett a hidegebb, északi országok felé, rájöttek, hogy a nadrág praktikus. A legenda szerint mi, magyarok voltunk azok, akik megismertették és elterjesztették Európában a nadrágviselés szokását, mert lovagolni azért mégiscsak ebben lehet igazán jól. Az évszázadok során persze a nadrágok sokat változtak. A szegények bő gatyában jártak, a nemesek harisnyához hasonló, testhez simuló nadrágot hordtak, arra buggyos rövidnadrágot húztak, ami aztán idővel egyre hosszabbá vált, míg végül a 19. századra elérte a bokát, és megszületett a ma ismert férfinadrágok divatja. Egy dolog biztos: ez a viselet mindig is szabadabb mozgást tett lehetővé, mint a szoknyák. Ez a szabadság azonban sokáig a férfiak privilégiuma maradt. Európa nagy részén a 20. század elejéig erkölcstelennek tartották a nadrágot viselő nőket. Olyannak, aki férfiszerepre és hatalomra tör, és nemcsak szó szerint, de morális értelemben is ő akarja „viselni a nadrágot”.
Keleti kényelem
A férfi- és női ruha közötti határvonal azonban nem minden kultúrában volt ilyen éles. A közép-ázsiai nők évezredek óta viselnek nadrágot, és nem azért, hogy kövessék a divatot, hanem praktikus okokból. A nomád népeknél, ahol a törzs minden tagja hozzászokott a hosszú távú lovagláshoz, ez volt a legkényelmesebb megoldás, és ezen később, amikor már letelepedtek, sem változtattak. A konstantinápolyi brit nagykövet felesége, Lady Mary Wortley Montagu volt az egyik első nyugati nő, aki az 1710-es években hosszabb időt töltött az Oszmán Birodalomban, és igyekezett megismerni az ottani nők életét. Megdöbbent, amikor megtudta, hogy sok szempontból szabadabb életet élnek, mint nyugati kortársaik. Örökölhettek, elválhattak, kereskedhettek – és ami leginkább meglepte, még nadrágot is viselhettek az utcán. Utóbbi annyira megtetszett a grófnőnek, hogy számos török nadrággal tért vissza Angliába, és nyilvánosan pózolt is bennük, különösen azokon az estéken, amikor felolvasta kint írt leveleit. Forradalmi tette széles körű társadalmi vitát indított el Angliában a nők nadrágviselésével kapcsolatban, de egy nadrágos nő a 18. században még túlságosan radikális látványnak számított, így a viselet nem terjedt el.
Természetellenes és pogány
A nadrágviselésért folytatott harc a 19. században aztán összekapcsolódott a női jogokért való küzdelemmel. A korai szüfrazsettek egyik első forradalmi ötlete a „racionális öltözködés” volt, és nemcsak a fűző ellen érveltek, de a nadrág mellett is. Azt állították, hogy amikor a társadalom elutasítja a nők nadrágviselését, ami pedig szabadabb mozgást tenne lehetővé, azzal aktívan igent mond a nők elnyomására.
Az új divat népszerűsítésében fontos szerepet játszott Amelia Bloomers, aki 1855-ben az általa szerkesztett női magazinban, a The Lilyben nemcsak egy hosszú cikket szentelt a témának, de még a buggyos nadrág szabásmintáját is közzétette. Mivel ezután ő maga is gyakran hordta, hamarosan elnevezték „blúmernek” a nagyon bő, bokánál összefogott nadrágot, amely fölé rövid szoknyát vagy mellényt illett felvenni. Azt azonban soha nem gondolta volna, hogy ezzel mekkora botrányt kelt majd. Az emberek az utcán nemcsak kinevették, kicsúfolták, de zöldségekkel, és télidőben még hógolyókkal is megdobálták. A divat terjedését az is akadályozta, hogy az orvostársadalom egyértelműen elítélte, azt állítva, a nadrágviselés veszélyt jelent a nők termékenységére. Az újságok karikatúrái pedig a nadrágos nőket istentelen, erkölcsileg romlott, terméketlen pogányoknak ábrázolták. Egy idő után a szüfrazsettek is kivonultak a nadrágforradalom mögül, mert a női szavazati jogot ellenzők egyik legfőbb kritikája az volt, hogy a férfias módon öltöző nők természetellenesek, mert a férfiak szerepére törnek, így aztán később inkább igyekeztek kifejezetten nőies ruhákba bújni, így végül 1859-re még maga Amelia Bloomer is felhagyott a divattal.
Nadrággal lázadó nők
A változást azonban nem lehetett megállítani. Óriási nyilvánosságot kapott Annie Smith Peck esete, aki 1895-ben nadrágban mászta meg az Alpok egyik híres hegycsúcsát, a Matterhornt. Voltak, akik logikusnak találták döntését, ám sokan azt követelték, hogy a negyvenöt éves nőt tartóztassák le közszeméremsértésért. 1910-ben a francia divattervező, Paul Poiret is piacra dobta az általa csak „töröknadrágnak” nevezett újfajta ruhadarabot, de kénytelen volt visszavonni a polcokról, mert amikor azt viselő modelljét elvitte a lóversenyre, a felbőszült tömeget botjával kellett távol tartania szegény lánytól.
Az első világháború azonban elsöpörte a felháborodókat. A gyárakba terelt nők férjeik, apáik nadrágját, overallját kezdték hordani munka közben, mert az praktikusabb, melegebb volt, és kevésbé balesetveszélyes. A háború után pedig Coco Chanel, a női nadrágok úttörője, 1920-ban megtervezte a legendás bő szárú, egyenes szabású „jachtnadrágot”, mert az imbolygó hajóra nehezen tudott szoknyában fellépni. A nadrág ezután a modern, aktív életet élő lányok jelképe lett. Formálisabb, munkahelyi környezetben azonban sokáig a szoknya maradt az elvárt viselet. Ez csak a 20. század végén kezdett megváltozni, miután 1966-ban Yves Saint Laurent megalkotta az első, nőkre szabott nadrágkosztümöt. Ez pedig lassan megreformálta az irodai dolgozók divatját. Bár amikor Bianca Jagger ennek fehér verzióját öltötte magára az esküvőjén 1971-ben, az azért botrányosan modernnek számított.
Nem teljes a győzelem
A női nadrágok a hetvenes években ugyan már elterjedtek – de ez nem jelentette azt, hogy mindenütt elfogadottá váltak. Amikor az amerikai modell, Nan Kempner 1968-ban nadrágban akart ebédelni a New York-i La Côte Basque-ban, elküldték, és a menedzser azt mondta, „a nadrág ugyanolyan illetlen viselet egy nő számára az étteremben, mint a fürdőruha”. Kempner akkor azzal oldotta meg a helyzetet, hogy levette a nadrágot, és a zakót miniruhaként hordva elfogadhatóvá varázsolta külsejét. Hasonló botrányt kavart 1978-ban az is, amikor a francia parlamenti képviselőnő, Chantal Leblanc nadrágban lépett be a párizsi Nemzetgyűlés épületébe. A British Airways női légiutas-kísérői csak 2016-ban hordhattak először nadrágot, addig télen is rövid szoknyát kellett viselniük.
Hogy véget ért-e már a nadrágforradalom? Nem mindenhol. Észak-Koreában és Szudánban még ma is tilos a nőknek nadrágot viselniük, és sok ortodox zsidó vagy muszlim közösségben is elvárt a szoknya vallási szempontból fontos eseményeken. De Nyugaton is vannak olyan pozíciók és események, ahol szoknyát illik viselni. 2016-ban például Hillary Clinton sok kritikát kapott, amikor az amerikai elnöki posztért induló harc során nadrágban adott tévéinterjúkat, és a néhai II. Erzsébet is csak vidéki birtokán húzott nadrágot, mert hivatalos eseményen ez elképzelhetetlen lett volna.
Fotó: Getty Images, Yankee Magazine
