„Nekem ahhoz kell a legtöbb fegyelem, hogy ne kotyogjak bele a gyerekem életébe” – Bánfalvy Ágnes élete 5 mérföldkövéről mesél

Élmények, emberek, gondolatok. Milyen hatásokra válunk azzá, akik ma vagyunk? A színész­nő a Vígszínházból indult, később a tudását Franciaországban és Amerikában is érvényesítette, hogy aztán a tapasztalatait továbbadhassa a fiataloknak.

SZORGALOM ÉS SEGÍTSÉG

Kis családban nőttem fel, a szüleim, a nővéreim és a nagyszüleim mellett egy nagybácsi és egy nagynéni volt velünk, és nekem nagyon jó volt így. Éreztük a szeretetet, és figyeltünk egymásra. Azt mondják, kétféle szülő létezik: az egyik állandóan mellettünk ül, és velünk írja a leckét, a másik példát mutat az életével. Az én szüleim az utóbbiba tartoztak, különösen apukám, rá mindenki számíthatott, ha segítségre volt szüksége. Rettentő sokat dolgoztak, hogy mindent megadhassanak nekünk, és a munkához való hozzáállásukat megörököltük mi is. Például­ kiskoromban fával tüzeltünk, és amikor meghozták a teherautóval, természetes volt, hogy a nővéreimmel mi is pakolunk. Az egyiküknek orvostanhallgatóként ügyelnie kellett a kezére, ezért vastag kesztyűben rámolt.

A TAPS VARÁZSA

Háromévesen kitártam a két szoba közti ajtót, meghajoltam a nővéreim­ és a szüleim előtt, de nem vették észre, nézték tovább a tévét. Átmentem a másik szobába, lefeküdtem a földre és sírtam. Jött anyukám, hogy úristen, mi történt, Ágikám, miért sírsz? Én pedig azt mondtam, hogy azért, mert nem tapsolt nekem senki. Mert hát láttam a tévében, hogy amikor a színházi közvetítések végén a művészek meghajolnak, megtapsolják őket. Anyukám azt mondta, ismételjem meg, és akkor tapsolnak majd. Akkor még nem tudtam, mennyit kell dolgozni egy tapsért.

AKIRE FELNÉZHETEK

Ahhoz, hogy nyugodtan dolgozhassak, nagyon fontos volt, hogy olyan társam legyen, akire támaszkodhatok, akivel biztos hátteret teremthetünk egymásnak. Tehát amikor hazamegyek, ne diliház várjon, inkább segítsük egymást a nehéz­ségekben. Rettentően szerencsés vagyok, hogy nekem ez sikerült. ­Fiatalkoromtól mindig olyan csodálatos társam volt, akire felnézhettem, aki inspirált, és akivel igazán megoszthattam az életemet.

BÖLCS MANÓ

A fiamat már kiskorában bölcs manónak hívtam, mert olyanokat mondott, hogy az ember ájuldozott. Egyszer például azzal jött hozzám, hogy a görögök azt mondták, hogy egy anyának a gyereke a fő műve. És ebben tényleg van valami.­ Nyilván igyekszünk mindent jól csinálni, de nem mindig sikerül, többször beismertem neki, hogy én is hibázom, mert én meg először vagyok anyuka. Sokat tanulunk a gyerekünktől azután is, hogy kamaszodik és felnő, például az elengedésről, hiszen el kell engednünk, amikor kirepül. Nekem ahhoz kell a legtöbb fegyelem, hogy ne kotyogjak bele az életébe, főleg, hogy már nős, és a kis menyemmel mindent olyan szépen csinálnak, hogy nincs is mit beleszólni. Szülőként annyit tehetünk, hogy megmutatjuk a lehetőségeket, de a döntés már az övé.

AZ A BIZONYOS MONDAT

A tanítás valahogy hozzánőtt az életemhez: Los Angelesben vezető tanár lehettem a Kaliforniai Egyetem színművész szakán, majd itthon megalapítottam a saját színitanodámat, a Bánfalvy Stúdiót, ami később országos ismertségű színházzá fejlődött. Ahogy visszagondoltam arra, nekem pályakezdőként mi adott a legtöbbet, eljutottam oda, hogy mindig kell egy jó mondat, amibe az adott pillanatban belekapaszkodhatunk. Ezért amikor tanítok, azonkívül, hogy továbbadom a tapasztalataimat a fiatal­ kollégáimnak, szeretném nekik megadni azt a mondatot, ami erőt ad nekik. Nekem annak idején ilyen volt például, amikor Szabó Magda azt mondta, hogy különleges művész vagyok, ezért különleges dolgokat kell csinálnom. Ez sok mindent elrendezett bennem. Később vagy milliószor futottam neki az Abigélnek, hogy megfejtsem a könyv titkát. Rájöttem, hogy azért ekkora siker, mert mindenki megtalálja benne a saját mondatát.

Fotó: Zsólyomi Norbert, Fotocentral / Olajos Piroska, Inkey Alice

Galéria | 2 kép