Közismert, hogy csak olyan helyszínekről ír a regényeiben, ahol korábban járt. Számtalanszor utazott Mongóliába, Thaiföldre, Indiába, most épp Törökországból érkezett haza. Naprakészen tartja az ismereteit az internet segítségével, vagy az emlékekből dolgozik?
A regényeim két részből tevődnek össze: az egyik a kaland, a másik a tudományos háttér. Évtizedeket töltöttem Kelet-kutatóként, tehát a szakmai anyag a fejemben van, a szakirodalom a polcomon. Az internet segítségével valóban követem a legújabb eredményeket, figyelem, mi történik Thaiföldön, Bhutánban vagy Nepálban. Ha olyan érdekességre bukkanok, amit fel is dolgozok egy könyvemben, akkor annak alaposan utánajárok, és például egy kolostorra, templomra rá is nézek a Google Street View-n. Az utazásaim ma már inkább a pihenésről szólnak, de a régi kalandokat mint alapanyagot továbbra is használom.
Keleti útjain került életveszélyes helyzetekbe?
Többször is. Például amikor a Magyar Tudományos Akadémia kiküldött Vietnámba. Megkapták az ukázt: a magyar elvtársak ritkán járnak oda, javítani kellene a statisztikát. Én úgyis annyit utazom Mongóliába, az már szinte ott van. Találjak ki egy kutatási témát. Felfedeztem, hogy Vietnámban is volt tatárjárás, a mongolok ugyanis próbálták meghódítani azt a területet, ahogy Magyarországot is. Nem ment nekik, mert a mongolok pusztai lovasok voltak, Vietnám pedig trópusi ország, tele erdővel, beletört a bicskájuk. Jó, gondoltam magamban szomorúan, akkor a tatárjárás emlékeit fogom ott tanulmányozni egy hónapig. Baromi szegény ország, de nagyon kedvesen fogadtak. Ez nem sokkal a vietnámi háború után történt, számos olyan plakátot láttam, amely hatalmas amerikai katonákat ábrázolt, azzal a felirattal: „Ne félj tőle, ő is ember!”. Ezek az apró termetű vietnámiak ugyanis amikor először megpillantották az amerikaiakat, azt hitték, istenek. Mert óriásiak voltak – hozzájuk képest! Munka után a vendéglátóim elvittek egy kirándulásra, ahol majdnem otthagytam a fogam. A Vörös-folyón készültünk átkelni egy rozoga tutajon, ami motorral felszerelve kompként szolgált. Mire odaértünk, már rengetegen voltak rajta, tömött kosarakkal, piacra készülhettek – nekem gyanús volt, hogy az alkalmatosság nem fogja bírni, de felszálltunk. Ekkor géppisztolylövéseket hallottunk, majd megjelent a parton egy tank és két teherautó – a helyi katonaság. Ezek mind felszálltak még a kompra, bár a kapitány hevesen tiltakozott. Elindultunk, és a folyó közepén egyszer csak azt vettem észre, hogy nincs a lábam alatt semmi, süllyedünk. Elég jó úszó vagyok, a Balatonon töltöttem minden gyerekkori nyaramat, így átjutottam a túlpartra. Két finn mérnök tartott velem, róluk kiderült, hogy egy papírgyár miatt tartózkodtak az országban, de sajnos a helyiek közül sokan odavesztek.
Végül megtalálta a tatárjárás emlékeit?
Igen, egy két méter magas korhadt facölöpöt. A mongolok ugyanis Vietnám felé menet meghódították Koreát, és az ottani hajósokat vették rá arra, hogy hajókkal hozzák tovább a lovasaikat. A vietnámiak megneszelték, hogyan közelít az ellenség, erre leverték ezeket a hosszú facölöpöket, hogy ne tudjanak kikötni. Egy ilyen megmaradt, azt tanulmányozhattam. Egyszer Mongóliában is belecsöppentem egy veszélyes, de főleg unalmas szituációba. Kísérőimmel autóval kerestünk egy mesemondót egy településen, mivel meséket gyűjtöttem, ez volt a szakterületem. Betévedtünk egy jurtákból álló faluba, ahol hirtelen földönkívüliek sétáltak felénk. Kiderült, hogy a WHO szakemberei tetőtől talpig védőöltözetben, mert egy agyhártya-gyulladással fertőzött területre keveredtünk be, miután a települést védő szalagkorlátot ellophatták. Ha már így eltévedtünk, ott is tartottak minket karanténban! Szerencsére nem kaptuk el a betegséget, csak két hétig egy jurtában dekkoltunk. Egy másik alkalommal egy burját köztársaságbeli kutatóval – aki egy az egyben kínainak nézett ki – jártuk Mongóliát, épp az Usszuri határfolyónál 1969-ben kitörő orosz–kínai konfliktus idején. A sofőrünk véletlenül behajtott egy orosz katonai területre a kocsinkkal, nem vette észre az erre figyelmeztető táblát. Jött is egy tank utánunk, megállítottak minket, kérdezték, kik vagyunk. A feleségem is velünk volt, folyt rólunk a víz, de látták az iratainkban, hogy magyarok vagyunk, semmi gond. Aztán elárulta a tiszt, akivel beszélgettünk, hogy majdnem kiadta a tűzparancsot, mert kínai kémekre lőhetett volna nyugodtan, ő meg – mutatott a velünk lévő burjátra – tiszta kínai! Később még vodkáztunk egyet, aztán az utunkra engedett.
Igaz, hogy egy pénteki napon volt az esküvőjük, szombaton pedig a felesége, Zsuzsa elutazott egy évre Indiába?
Azt hiszem, talán hétfőn indult. Indológusként dolgozott, és ha ösztöndíjat kapott bármelyikünk, annak nagyon örültünk, úgyhogy nem volt kérdés, megy-e. Hogy elfoglaljam magam, ebben az egy évben írtam egy ifjúsági regényt Dzsingisz kán életéről, ez lett A sólyom kinyújtja karmait című könyvem.
Zsuzsa is adott már ötleteket regényekhez?
Igen, sokszor mesélt a tapasztalatairól, de együtt is többször utaztunk Indiába, később visszamentünk azokra a helyszínekre, ahol ő ösztöndíjasként járt.
Hányadik könyvén dolgozik?
Nyolcvanon túl vagyok, az biztos, de nem nagyképűségből mondom, tényleg nem tudok pontos számot mondani. Most éppen összecsúszott három feladat is: egy kéziratot írok, egyet javítok, és még egyet át kell néznem közvetlenül a megjelenése előtt. Három hét nyaralás után veszem fel újra a munkát: át is kell olvasnom azt a regényt, amit már félig megírtam, mert teljesen elfelejtettem, hol tartok.
Állandó hőse, Leslie L. Lawrence mellett már egy női karakter szerepébe bújva is ír, ezek a Báthory Orsi-sorozat könyvei. Más írói énjét hozzák elő ezek a regényei?
Sok a női olvasóm, a Leslie-könyveket is több nő olvassa, mint férfi – nekik szerettem volna ezzel a sorozattal kedvezni. Amikor írok, észrevétlenül azonosulok a szereplőkkel, így valóban kicsit skizofrén állapot egy nő bőrébe bújni, aki kedvesebb, finomabb, érzékenyebb, mint egy férfi. Közben Orsi azért tud kemény is lenni, harcolni, ha kell. És sokszor okosabb, mint a körülötte lévő férfiak – ami talán nem is olyan nehéz, ezt a nők tudják a legjobban…
Előfordul, hogy önálló életre kelnek a hősei, és önt is meglepik egy-egy fordulattal?
Egyszer egy kanadai írónővel beszélgettem, aki arról panaszkodott, hogy már majdnem a regénye végére ért, ő írja, és még mindig nem tudja, ki a gyilkos. Velem ez nem fordulhat elő. Egy kalandregényt vagy bűnügyi regényt alaposan meg kell tervezni előre, a műfajnak szigorú szabályai vannak, a logikai szálakat nem mindegy, hogy bonyolítjuk. Néha hajlamosak önállósodni a szereplők, és maga a szöveg is, egyik mondat hozza a másikat, de kordában kell őket tartani. Én minden reggel írok tíz oldalt, két óra alatt. Majd délután három órán át javítom ezt a tíz oldalt, hogy ne legyen terjengős vagy lapos a szöveg. Már tudom, hogy amikor átnézem, úgy kell kezelnem a kéziratot, mintha nem én írtam volna. Nem szabad sajnálni, dédelgetni a mondatokat, ha szükséges, könyörtelenül húzni kell. Különben megette a fene az egészet. Egyébként miközben írok, más állapotba kerülök, más emberré válok. Néha visszaolvasom egy-egy régi regényemet, és elcsodálkozom, ezt vajon ki írhatta.
