Costa Rica, a természeti különlegességek paradicsoma immár ötszáz éve bűvöli el az idelátogatót. Nem meglepő, hogy a közép-amerikai ország az egyik legnépszerűbb célpont az ökoturisták körében. Az utazásnak ezt a formáját választva érkeztem én is Nosarába, a Csendes-óceán partjára, hogy többek között felfedezzem a még viszonylag érintetlen területeket, és szemtanúja legyek a teknősök tömeges fészekrakásának.

Elbűvölő látvány

Az ősi szertartás minden évben a szeptemberi holdciklus utolsó negyedekor kezdődik meg valamiféle titkos jeladásra, és egészen november végéig tart. Először csak néhány száz teknős, majd több tízezer érkezik az óceánpart egy meghatározott szakaszára, hogy tojásaikat lerakják, és beássák őket a homokba. 

Sok elmélet kering arról, mi váltja ki ezt az egyedülálló, közös fészkelési magatartást: talán a tengeri szél, a holdciklusok vagy a nőstények feromonjainak kibocsátása. Annak ellenére, hogy ezek a tézisek régóta ismertek, a kutatók még nem tudták pontosan meghatározni az arribada tényleges okait. Bár más teknősfajták esetében is dokumentáltak hasonló csoportos migrációt, ez leginkább az olajzöld fattyúteknősre és fajtársaira jellemző, amelyek világszerte a trópusi régiókban, vagyis az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceán­ környékén honosak. A Costa Rica partjainál élő példányok a legkisebb tengeri teknősök családjába tartoznak, súlyuk nem haladja meg a negyvenöt kilogrammot. Az ivarérettséget tíz-tizenöt éves korban érik el, és a nőstények képesek akár több ezer kilométeres utat is megtenni, hogy felkeressék a fészkelőhelyeket. Különlegességük, hogy immunisak a halálos mérgű medúzák csípéseire, ezért gyakran és szívesen fogyasztják azokat, így a teknősök a kedvelt trópusi tengerpartok biztonságosabbá téte-lében is hasznos szerepet töltenek be. 

Negyven éve természetvédelmi terület

Kora szeptember volt, amikor motorunkkal a csendes földúton az óceán­part felé, az Ostional Vadrezervátum területére hajtottunk. Az esős évszak akkor kezdődött, leszakadt vezetékek és vihar cibálta fák őrizték a trópusi éghajlat nyomait. Helyi­ vezetőnk, Miguel már várt minket, vadul integetett, amikor a két magányos alak felbukkant a fabódék mögül. Ahogy mesélte, a természetvédelmi területet a helyi lakosok hozták létre pontosan negyven évvel ezelőtt azért, hogy az olajzöld fattyúteknősök legjelentősebb fészkelőhelyét megóvják, ugyanis az országban az egyik leggyakoribb probléma még ma is a frissen lerakott tojások ellopása és a feketepiacon való értékesítése. 

– Az okok szorosan kapcsolódnak az ősi szokásokhoz és népszerű hiedelmekhez – magyarázta Miguel, miközben elindultunk a fekete vulkanikus homokkal borított parton. Külföldi önkéntesek sétáltak fel-alá a fészekrakást felügyelve, a helyiek ugyanis meghirdették az interneten, hogy kosztért és kvártélyért cserébe bárki jöhet segíteni nekik ez alatt a három hónap alatt.

 – A folklór a mai napig afrodiziákumnak tartja a tojásokat, nem csoda, hogy a természetes populáció drasztikusan csökken, annak ellenére, hogy a szövetségi törvény tiltja a teknőstojás fogyasztását – folytatta Miguel. – Bár ennek a meggyőződésnek a pontos eredetét senki nem ismeri, egyszerű választ kaphatunk a teknősök párzási szokásainak megfigyelésével, egyetlen aktus ugyanis akár négy-nyolc órán keresztül tart. Hiába a természetvédők és a hatóságok kampányai, a tojásfogyasztást az a tény sem befolyásolja, hogy egyetlen darab koleszterin- és zsírtartalma húsz csirketojáséval egyenlő, így nem lenne szabad egy időben ötnél többet megenni, ugyanis ez azonnal érezhető, kellemetlen hatást gyakorol a szervezetre.

Legális tojásvadászat

A méretes partszakaszon csendben bukott alá a nap az óceánban, lágyan izzó foltokat hagyva a felborzolt hullámokon. A sötét homokban fehér teknőstojások foszlányai hevertek szerteszét, a zsákmányra vadászó keselyűk hada már megkezdte belőlük a lakmározást. Mezítláb sétáltam, lábam belesüppedt a lágy, meleg homokba, s bár a vékony héjak szúrták a talpamat, a partot ellepő teknősök látványát olyan lenyűgözőnek találtam, hogy az apró kellemetlenségről teljesen elfeledkeztem.

A legnagyobb arribada, amit eddig feljegyeztek Ostionalnál, 1995 novemberében történt, ekkor félmillió nőstényt számláltak meg az ötnapos szertartás ideje alatt. A fészekrakó teknősök általában dagálykor, éjjel érkeznek, de arribadakor már délután négy órától megkezdik az ásást, és folyamatosan jelennek meg az óceánparton másnap reggel hétig. 

Bár az állatok gyakran sütkéreznek együtt a napon, ezektől az alkalmaktól eltekintve teljesen vízhez kötött életet élnek, és a tojásrakás idejét kivéve magányosan úsznak. Most azonban, ameddig a szem ellátott, olajzöld páncélok csillogtak a parton, az óceáni élethez szokott nőstények lassú mozgása valamiféle egységes ringásba vegyült. Voltak, amelyek még csak akkor vonszolták hatalmas testüket a szárazföldre, majd hátsó lábukat speciális lapátként használva kezdték el ásni a fészket, amelybe mintegy száz-százöt fehér, pingponglabda alakú tojás került. Mások pedig már azt a furcsa koreográfiát járták, amiről becenevüket, a táncos tengeri teknőst kapták. A nőstények ugyanis dolguk végeztével a gödröt gondosan bekaparják, majd sajátos, egyik oldalról a másikra billenő, táncszerű testmozgással a homokot keményre tapossák, és minden nyomot eltüntetnek, nehogy azok elárulják a fészket. Csak ezután kúsznak vissza az óceán­ba. Az arribada folyamán a teknősök akár tízmillió tojást is képesek a parton hagyni.