Talán a hagyomány miatt. A havivérzést ugyanis már az ókortól kezdve számos hiedelem övezte, amelyek miatt a nőknek sokféle hátrányos megkülönböztetést kellett elszenvedniük.
A zsidó vallás szerint a menstruáló nő hét napig tisztátalan, ezalatt szexuális kapcsolatot nem létesíthet. A tisztátalanság érintéssel átkerülhet más személyekre és tárgyakra, ruhákra, bútorokra, amelyeken a nő ül vagy fekszik. Hasonlóképpen tisztátalannak számít a gyermekágyas nő: fiúgyermek születése után hét és még harminchárom napig, lánygyermek születése után tizennégy és további hatvanhat napig nem léphetett templom területére, és nem érinthetett megszentelt ételeket. A szigorú szabályokat praktikus, egészségügyi okok is indokolták, hiszen a kezdetleges higiéniai körülmények között a vér fertőzések forrása lehetett.
Titokban mosni
A magyar falusi-mezővárosi társadalomban a lányoknál a „hószám” megjelenését bizonyos jelekkel adták a közösség tudtára. Ekkortól a lány párválasztásra érett lett, és felkészülhetett az anyaságra. A nőket nálunk is korlátozták ilyenkor bizonyos tevékenységekben. Nem süthettek kenyeret, mert úgy hitték, hogy az nyúlóssá vált volna, nem savanyíthattak káposztát, mert megromlott volna, még gyümölcsfa közelébe sem mehettek, mert félő volt, hogy elszárad. Nem térhettek be a borospincébe, nehogy a bor megsavanyodjon, és a búzaföldön sem járhattak, mert jég verhette el a határt…
A havivérzés idején – intimbetét híján – a nőknek mindenféle praktikát kellett bevetniük. A sok szoknya alatt fűből, falevelekből, fakéregből készítettek maguknak alkalmatosságot, ami fölfogja a vért. Később elterjedt a textilből varrt felkötő, amit pánttal kötöttek a derékra. Ezt minden nőnek magának, titokban kellett mosnia, hogy a férfiak ne lássák.
Az első éjszaka joga
Régebben az egybekelés, összeházasodás leglényegesebb részének a nászéjszakát tartották. Mégpedig a „teljes sikerű” nászéjszakát, amikor a lányból asszony lett – még az egyházjog szerint is ez volt a házasság pecsétje.
A menyasszony szüzességét a legtöbb társadalom megkövetelte, sőt, a hűbéri Európában a legszigorúbban ellenőrizték. A kiházasított jobbágylányok jó erkölcsét a földesúr személyesen vizsgálta meg. Az ellenőrzés jogát „ius primae noctisnak”, az első éjszaka jogának nevezték, és azt jelentette, hogy az újdonsült férj helyett elviekben földesura vehette el az ifjú feleség szüzességét. Az ártatlanság hiánya ekkor a házasság érvénytelenségét jelentette, és súlyos büntetés várt a vétkes arára. Ha pedig kiderült, hogy a férje volt a tettes, neki is vezekelnie kellett. Ma már kétséges, vajon valóban gyakorolták-e a földesurak az „első éjszaka jogát”, vagy csupán jelképes módon. Az biztos, hogy a feljegyzések szerint pénzen is megválthatta a férj a nászéjszakát, ez afféle házasodási adónak felelt meg.
Ami viszont a szüzességet illeti, azt teljes mértékben elvárták a menyasszonytól, még a 20. század első felében is. Nemcsak a vallás kívánta meg az érintetlenséget, a család becsülete is megkövetelte az ara ártatlanságát. Emiatt vált szokássá, hogy a nászéjszaka után a vérfoltos lepedőt büszkén mutatta meg a falunak a család. Ma már tudjuk, hogy a szűzhártya sokszor egészen csökevényes, és ebben az esetben az első szeretkezés semmiféle vérzéssel nem jár. Ha így esett, talán azt is megoldotta az ifjú pár néhány kölcsönvett vércsepp segítségével…
Mikor, hol, hogyan szabad?
A középkorban a vallás szigorúan kimondta: az együttlét kizárólag két házastárs között, és csakis gyermeknemzési céllal megengedett.
Minden házasságon kívüli, nem a gyermekáldásért létesített aktus bűnnek számított. A középkor elején az egyház még azt is megszabta, mikor szeretkezhet a pár. Tilos volt húsvétkor, adventkor, karácsonykor, a nagyböjt hat hetében vagy vasárnap együtt lenni, de hogy betartották-e a tilalmat az emberek, az legalábbis kétséges. A penitenciálék, a vezeklést előíró könyvek, különböző büntetésekkel sújtották azokat, akik beismerték a paráználkodást, az orális és anális szexet, vagy az azonos neműekkel történt közösülést.
Hozzá kell azonban tenni, hogy az egyház mindemellett támogatta az együttléteket a házasságban, sőt, a házastársi kötelesség annak fontos eleme volt. Pál apostolnak a korintusiakhoz írt első levelében áll: „A férfi teljesítse házastársi kötelességét feleségével szemben, s ugyanúgy az asszony is férjével szemben. Az asszony nem rendelkezik tulajdon testével, hanem a férje. Ugyanúgy a férfi sem rendelkezik tulajdon testével, hanem a felesége. Ne tartózkodjatok egymástól, legföljebb közös megegyezéssel egy időre, hogy az imádságnak szenteljétek magatokat. Aztán térjetek vissza egymáshoz, hogy a sátán meg ne kísértsen, mivel nem tudtok önmegtartóztatásban élni.”
A szex egyébként nem mindig intim körülmények között zajlott, mint ahogy manapság. Sok fiatal szerette egymást a szabadban, erdőn, mezőn, de az is előfordult, hogy az üres templomban, napközben. A házaspár mégis legtöbbször otthon, sötétben szeretkezett, a biztosabb fogamzás érdekében többnyire misszionárius pózban. Hogy örömöt szereznek-e eközben egymásnak, az egyáltalán nem volt szempont. Az asszonyok szinte semmit sem tudtak a saját testükről, az aktusról sem sokat, így mentek a házasságba. A férfiak azonban bőven szerezhettek tapasztalatot prostituáltak vagy könnyűvérű lányok segítségével, a bordélyházakban.
A nők többségének az orgazmusról fogalma sem volt. Csak a 20. század elején kezdtek róla értekezni, és hisztériás (értsd: idegbeteg) hölgyeknek gyógymódként alkalmazták. Már ekkor feltalálták a vibrátor különféle formáit és más eszközöket a csikló ingerlésére. Sigmund Freud azt állította, hogy a vaginális orgazmus az érett és pszichológiai szempontból egészséges nők sajátossága, míg ha egy nő klitorális ingerlés hatására éri el az orgazmust, akkor az pszichológiai és szexuális értelemben éretlen személyiség. Ez a merőben téves megállapítás a későbbiekben sajnos sok nőnek okozott kisebbségi érzést. Az ugyanis, hogy ki hogyan jut el a csúcsra, teljesen egyéni, és egyik mód sem „értékesebb” a másiknál.
