Az egyik balatoni hétvégét az ismerőseink nyaralójában töltöttük, a gyerekszobát kaptuk meg. A három lányuk az ország különböző pontjain fesztiválozott, vagy épp külföldön nyaralt, már elmúltak mind húszévesek, a családi nyaralóba ritkán jönnek. A szoba rózsaszín, ciklámen, bagolyminta­ a takarón, színes lampionok az emeletes ágyon, a törött lábú Barbie babák egy dobozban, egy másikban a többi játék, egy korszak emlékei, amikor még kicsik voltak a vendéglátóink lányai. A kirepülés előtti időszak kézzel fogható mementói voltak egy helyen, egy végérvényesen lezárult, örökre eltűnt időszak lenyomata pár négyzetméteren. 

Mi még távol vagyunk ettől, de ha jól számolom, tíz év múlva hasonló lesz nálunk is a helyzet. Tizenegy, kilenc- és ötévesek a gyerekek, és visszagondolva, hogy én milyen voltam tizenöt évesen, tisztán emlékszem a vágyra, hogy a vakációt a bará­taim­mal, az osztálytársakkal akartam tölteni, távol a családtól. 

Pár évvel ezelőtt hasított belém először az érzés. A ház előtt álltam, kezemben üres szatyrokkal, épp a boltba indultam, és szóltam a fiam­nak, hogy indulok bevásárolni, tartson velem. Szinte biztos voltam a válaszban, mindig elkísért, örömmel jött; külön idő anyával, az autóban előre lehet ülni, csak mi ketten, ráadásul egy dolgot lehet szabadon választani, ami általában rágó vagy gumicukor, ami normál esetben nincs. 

A fiam megrázta a fejét, most inkább maradok, válaszolta, és folytatta a játékot a szomszéd fiúval. Hát ennyi, vége van egy időszaknak, a fiam egy új korszakba lépett, a kortársai egyre fontosabb szereplők az életében, és ez így van rendjén, ez az élet, ilyen a szülő-gyerek viszony ciklikussága. Utolsó közös nyaralás, utolsó karácsony, amikor még hisznek a varázsban, utolsó szoros ölelés az iskola kapujában, utolsó „anya, ide nézz, itt járt a fogtündér!”.

Micsoda szerencse, gondoltam, hogy három gyerekünk van, így, ha a nagyobbak bújós korszaka véget is ért, a kicsi, az óvodás Rózi még itt van, bebújik az ölembe, cirógat, reggel úgy ébredünk, hogy ott van közöttünk, és a kócos hajam simogatja, „anya, olyan szép vagy”, mondja. Hosszú ideig tartott az az időszak, amikor a kicsi már a testvéreivel aludt egy szobában, külön ágyban, de hajnalban fogta magát, és hozta a kedvenc plüssállatait, néha egészen sokat, hármat-­négyet, és befészkelte magát közénk, a szülői ágyba. Néha felébredtem rá, ilyenkor betakartam, és nehezen ment a visszaalvás. Aztán egy idő után nem jött. A saját ágyában ébredt, és a testvéreivel szórakozott reggelente.