Tudom, hol szereztem, melyik kirándulás alatt, azt is, hogy kikkel voltam ott, melyik hegyen, melyik völgyben, melyik országban.
Tizenöt évvel ezelőtt vettem meg egy pozsonyi plázában. Egy vagyonba került. Egy kis, külvárosi lakásban éltem akkor, a miniteraszról egy olajfinomító látszódott. Éjszaka a magas kéményei ki voltak világítva, ilyenkor úgy tűnt, mintha Manhattanben lennék. Napközben a valóság kiábrándító volt. Fekete füst, csupa beton, sehol egy zöld fűszál.
Egy rendes túrabakancsra vágytam. A lábbelihez társítottam sok minden mást is – ha lesz rendes, hegyekbe való cipőm, akkor majd sokat járok kirándulni, ki a friss levegőre, a fák közé. Lefekszem a fűbe, mélyen a tüdőmbe szívom a friss levegőt, és csend lesz, és nyugalom.
Akkoriban több munkám volt egyszerre, csip-csup, jelentéktelen, de legalább jól fizető feladatokat láttam el, semmi különös, hotelek és éttermek recepciója, adminisztráció. Mindeközben faltam a könyveket, az összes meghatározó színházi premieren ott voltam, művészmozikba jártunk, fekete-fehér filmeket néztünk napközben, és éjszakába nyúlóan beszélgettünk róluk.
A barátaim nagy része faluról került Pozsonyba, és alaposan kiélvezte a város adta lehetőségeket. Művészkocsmákba jártunk, ahol akkor még dohányozni is lehetett. Füstös helyeken ücsörögtünk, és világmegváltó terveket szövögettünk. Kényelmetlen, szűk szoknyában és lábujjakat megnyomorító, spicces elejű félcipőkben jártam, a barátnőim szintén, és soha, egyiküknek sem volt kedve a hétvégét a hegyekben tölteni. Én viszont eszeveszetten vágytam rá.
Az egyik plázában láttam meg a bakancsot. Túl drága, egyértelműen nem az én árkategóriám volt. Nem én voltam a bolt célközönsége, hanem az egzotikus nyaralást tervező párok, az izmos testű felsővezetők, akik Himalájáról beszéltek, Kilimandzsáróról, mexikói búvártanfolyamról, vadvízi evezésről. Magabiztosan mozogtak a profi túrafelszerelések között.
Kikértem a bakancsot a méretemben, felpróbáltam, tettem benne pár lépést, majd visszaadtam az eladónak. Fejben kiszámoltam, hogy hány színház- vagy mozijegy jönne ki az árából, hány vacsorát tudnék belőle elkészíteni, hány könyvet tudnék megvásárolni, és akkor egyértelműen arra jutottam, hogy nem éri meg.
Aztán történt egy szörnyű baleset, meghalt az egyik barátom. Az egyik pillanatban még lüktetett benne az erő, a tenni akarás, az élet, a másikban már nem volt többé. Hirtelen kiszámíthatatlannak láttam a jövőt, eluralkodott rajtam az „úgysem tudom, hogy mi lesz a következő pillanatban” érzés, hogy az életben nincs garancia semmire.